Angyal

Bögös András metszete

Az utolsó árnyék

Én mondanám, elhiheted. Tehetném számtalan módon vagy hangsúllyal, de mindig megtántorít a kétely afelől, érdemes-e rászánni a szabottnál jóval több időt. Sokszor nevetség tárgya, hogy kezdettől fogva képtelen vagyok az egyszerűségre; a gyakorlottak nem is állhatnak meg somolygás nélkül. De te csak maradj nyugodt, ez a dolguk. Tudod, az ilyesmit nekem mindig meg kell komponálnom; őszi estéken összehozni bennünket tintával, áthúzni s javítani lelkesen a legkedvesebb izzóm alatt, amelyet többé nem kapok meg az áruházban, ha kiég. Bár minden percben reszketek, hogy hamarosan hideg fény költözik az íróasztal fölé, szívesen adnám Neked az utolsó jótét árnyat a falamról. Úgy okoskodtam, jobb lesz, ha benned az én árnyékom fényeskedik. Gyáva vagyok és ostoba, hogyan dönthetnék arról egymagam, vajon tudni vagy csak sejteni szeretnéd kettőnket? Pedig érted mindennél jobban vágyom a bizonyosságot.

A történet védelmében

Az utolsó órában vagyok, hogy megszólalhassak a bármi történetének védelmében, rászántam hát magam. Szégyen, nem szégyen, elfogadom, hogy jutnom kellett idáig. Bennem elégtelen és apró az isteni, s tán tervnek véltem a kockázást, míg a fegyelem fájáról gyümölcsöt loptak Költőék. Hanyatlani így éhesen, betegen csak a lét ősi szerkezetére tudok, hátha még a semmi fölött beszorul egy résébe a fejem. Mert hiába untat oly’ rémesen a tér-időbe dugdosott világ, megannyi gonosz őrültségem közepette sem tudtam a magam sorsának jobbat eszkábálni. Nem csoda, ha az ember hozott anyagból dolgozik, de miért szabadkoznék, hamár úgyis választottam. Ezért így mesélem mindenkinek: „a hangulat nyugalmas volt, a történet ijesztő, mégis önként élek és rettegésben.”

Metszetek - Kezek

Bögös András metszete

Első

Hétről hétre nagyobbak, színesebbek a sírok, súlyukkal egyre mélyebbre nyomják az emlékeim. Nem fehérek, nem sárgul rajtuk moha; újabban nem talál rám hangulatukban a végtelen. Azt gondoltam pedig, még ezelőtt néhány évvel is, hogy sohasem a faragott gránitban kell keresnem az elhunytak örökségét. Régebben szemügyre vettem azokat, akik e kövekhez virággal érkeztek, és mindig visszakacsintott rám való megnyugtató folytonosság. Hogy gének, szavak és emberség folyamának giccsel kelljen gátat vetni - talán felelnek érte mind az unokák. Úgyis, mint akik a lepény receptje helyett árát tudakolják, de különösképpen, mint akik nem vették észre, hogy a pillanat megölte a múltat és a jövőt. Ezért halálomról úgy vélekedek, faragjanak nekem kisebb követ, síkjában csak a nevemmel (zárójelben kronologikus kiegészítő adat); legyek az 1-es számmal jelölt. De jusson elég hely nektek is, akik az én időmben szerettemtől szeretni fogomig tartotok, hogy feliratkozhassatok mellém, ha jól munkálkodtam a lelketeken. Hadd lássa meg mindenki, aki csak arra téved, hogy valóban gyönyörűek a listák!

Kontextusfüggő

Azt álmodtam egyik reggel az ötös buszon, hogy saját kezeimmel nyitottam szét a koponyámat, mert valamit okvetlenül meg kellett keresnem odabenn. Mivel minden reggel sietve kutatok valami apróságot indulás előtt, természetesnek hat az ilyesmi, meg amúgy is megvetem bárminek a szimbolikáját. Errefelé arcpirító módon olvad kávézacc és madárcsicsergés az életem lesajnált díszletébe; általában senki sem hajlandó leülni mellém. Nincs alakzatunk vagy bármi más, szervezett egyebünk. Mondhatatlan, tudattattalan bajunk van egymással, s ha a sofőr olykor hátratekint, szomorúan veszi tudomásul: a busz színes és olyan semmilyen. Válságban az álommanók is csak négybe járnak, így lesz a mindennapi élet struktúrája éber, de szomorúan egyedi. Függő vagyok én is, az önmagam rabja, remegve kapaszkodom saját kontextusomba. Van még remény számomra?

Metszetek - Állomás

Bögös András metszete

Szellemese

Mifélénkből tifelétek lett barátom, évről évre, csendesen. Talán már szóltam róla, hogy négy órát kell utaznom csak idefelé. Elvették a jó csatlakozásom is, marad hát idő Aszódon okot és célt helyesen kigondolnom. Hagyománytisztelő merengő lévén nézelődni is ráérek, a tájat faggatva válaszokért. Gyermekkoromban számtalan szellemet álmodtam kedvenc erdeimbe, hatalmas és varázsos lényeket. Egy ideje magába szakadtnak, kicsinynek tűnik egykori mindenségem, s mostanában rosszabbul is látok. Csak a sínpár kísér mindig hűségesen, hosszan mered rám vissza a nap égető szemeivel. Sok időbe telt, míg lassan megtanultam olvasni tekintetét. Azóta van, hogy inkább elbeszélni szeretnék, s ha nem is magunknak, szellemet fakasztani az alvó kövekből. Most, hogy végre kitekinthetek magamból, nincs választásom: meg kell tanulnom mesét írni újra.

Könnytár

Válságos időben mi, kik országok rongyából öltözködünk, többször fordulunk meg egy-egy tisztességesebb turkálóban útravalóért. Józan belátásunk, hamár életünkké tettük a haladást, vezessenek lépteink minél magasabbra. Mászni pedig szükséges, vértezve mások levetett göncével, holott tudjuk: keserves a kapaszkodás, és ijesztő a csúcsról lepillantani. Nekünk nem adatott idő az elmélyülésre, mint a régi divatolóknak. Ha végre megszorítaná kezünket a szabadság, már vérrel kellene vezetnünk a betűt vademecumunk ívein, aztán ott van még a maszatolás a néhány cseppnyi, erővel ejtett könnyel... S ha mindez megvolt, kényelmes szirten ülve kacaghatunk az ember komédiáján, hiszen letekintve mégiscsak úgy tűnik, hogy a ruha teszi az embert.

Vaksötét

Az alagútban mindig akad néhány másodperc, amikor a fény már nem szűnhet tovább, de korai még virradnia a túlsó végnek. A zakatolás, a mozgás érzete ilyenkor is velünk tart Gyarmat felé, de hamar eljön a gyönyörű sötétség, körülvenni bennünket a maga nyugalmával. Nem az idő áll meg ekkor, mint nagy okosan megsejthetnénk. A mindenség rándul össze tágulása közben egy hangosabb huppanásra. S a mindenkori fiatalok egymásba bújhatnak végre, kisgyermek anyjához, én pedig a sokat látott rongyfüggöny mögé rejthetem fáradt arcomat. Aki a súlyos neccet vagy utazók táskáját cipeli, mind megérzi a pillanat szentségét: meg kell ülni az ünnepet közös sorsunk tüneménye fölött. Mert ha vakok vagyunk saját hegyünk gyomrában, akkor belénk néz az Isten, s talán hazaenged minket – látni.

Ki-vonat

Akit életem során meg is érinthettem, sohasem akart igazán vigyázni rám. Távolodni és közeledni így különösen szeretek, maradni kevéssé talán. Szerencsére ismeretes olyan mozdony is, amely nem féli a ritmustalan zakatolást, így időről időre társat is találok szokásos utazásomhoz. A sínek mellett ázott, szürke Jézuskák arca fordul felém: a legnemesebb fájdalom hűti szívemet az ilyen napokon. Valamikor még egy pillantásra felfedeztem a repedésekben lakó apró, piros bogarakat, de a szemeim egyre gyengébbek, és a vonat is csak Gután vár néhány percnél tovább. Pedig drága szemüvegem is van, de az alagúton túl csak lopva hordom magamon, ne kelljen az öregeket új bajaimmal megterhelni. E vidékre némi fényt csak a napsütés hoz, s mikor a kétoldali táj az ablak mögött összegőzölög, előbújnak a színes Máriák is - az asszony mégiscsak legyen különb az embertől. De ritka az, Istenem, hogy a kettőt egy talapzaton látni! Nekem ilyen látványban semmi részem nincsen, csak fecsegnek róla mindig, boldog anyák-fiúk a tűzhely fölött, mennyire nyomorult vagyok.

Egyenlőség

A régi esők emlékével eltelve különösen fájó a maiak satnyasága. Gyermekkoromban nagy kedvvel ugrottam dús tócsákba, hiába, a vidéki fiúk gyakran kapnak új nadrágot az ünnepekre. Sematikus térképet is őriztem, valahol az agyam mélyebb rétegeiben, jelölve a városnyi járdahibát: itt laknak a legnagyobb pocsolyák zápor idején. Mára feltöltöttem majd' minden repedést, de idegen anyaggal hogyan pótolhatnám én, amit az építők kőről kőre loptak el? Nincs már mit törődni saját, csúf mozaikommal, szívesebben fordulok az Újak felé. Ha tehetném, barackot adnék az ifjú nedvesség fejére is, de az mindig előbb telepszik rám, lázadó komorsággal. Korán érnek ám a mai, lefelé tartó jelenségek! Magam szívesen eltekintenék a változások követésétől, ha nem lenne muszáj állandóan adminisztrálni. Kár volt azért gyorsabban élni, hogy több szenvedés férhessen bele. Habár… Legalább jut mindenkinek.

Ehe-Spiegel

Még nem vásároltunk magunknak igazán jó fekhelyet, akkor sem, ha éppen telt volna rá. Hallottuk sokaktól, hogy a modern matracok felveszik még a létbe torzult testek alakját is, de mi túl szerények vagyunk ahhoz, hogy újabb teret töltsünk meg rakoncátlan gerincoszlopunkkal. Talán helyesebb is folyton mozgásban lenni, máskülönben megdermednénk egymás mellett végérvényesen, hogy aztán szét kelljen hullanunk örökre. A közös ellenvélemény miatt lelkesen huppanunk rugós ágyunkra, mert úgy tartjuk jónak mindketten, ha közöttünk a hierarchia mindig új, bájos és esetleges marad. A megspórolt javakból lassan cseréljük az atyák bronzlapjait igazmondó tükrökre végre, de általában csak pár szilánkot vehetünk. A rejtőzködő létben nem is lehet jobban sáfárkodni: mire oszlik szemünk homálya, már úgysem önmagunkat szeretnénk látni, s lemondunk az utolsó töredékről. Te értem, s én örömmel Miattad.

Kezek

Nyáron gyakran sétálok fel vastag törzsű akácfák alatt a mi temetőnkbe, nemhiába, melegben gyorsabban hervadnak a virágok. Valahogy úgy alakult, hogy csak olyan növényt cipelhetek, amelyről magam sem tudom megmondani teljes bizonyossággal, miféle szerzet, dehát ezt adták a kezembe otthon. A kis útra ilyenkor szoktak Kövesdről kavicsokat hozni pótlásnak, s ekkor művelik az asszonyok legszebb ívvel a sarlózást: zsenge fűszálak igyekeznek a sírok mellé hullani. Mindig szívesen csatlakozom, öregek megannyi panaszával sejtjeimben, mert tudom, az ő arcukkal siratok. Színtelen idő mélyéről adogattak egymásnak tenyerükben – már nem tudom őket elereszteni. Föld felett, de ég alatt tartanak kezeikkel, s én új virágot szedek nekik hálásabb napjaimon.

A hópelyhek ellen

Kevés olyan tünemény van a világon, amely elég pimasz lenne ahhoz, hogy unos-untalan megtörje merengésem jól kimunkált rendjét. És teszi mindezt puszta zuhanásával: nedvességet, hideget hoz melengető ürességembe, szűzi színt a megfakult tónusokba. Észrevétlen lényegül át rajtam és bennem, dühömmel nem gondolva változtatja állapotait. Vézna, kristályos ujjai vannak, megkapaszkodik velük agyam szárítókötelén, és feloldja lényemen a maga csillagát. Hónapokig hordom e bélyeget: az utca kövén részem nem több, mint az engedelmes elfogadás. De nekünk, kiket meggyötörnek a rosszabb idők, tavaszt is ad a Jóisten mindig, hogy elhullott pelyhek hamvaiból ébredezzen a világ – és tovább töprenghessünk.

A teljesség fele

Nem való már az ilyennek a boldogok zsibvására, mégis kénytelen vagyok napközben közöttük járni, s megszentelni életem az esti hazatéréssel. A mások öröméről mindig kelletlen szóltam, mert sorsom, természetem szüntelen kétkedik a kerekedő boldogságban. Komikum ám az olyan ember, aki fiúról lenget fényképet, miközben csak lányáért imádkozik a harsány szignálok közötti csendben. Én azonban otthonos békémben, ismerős illatú pokrócok között hallgatom a folyó időt, s mint rendesen, megolvasom saját démonaim. Félmosollyal konstatálom ilyenkor: mind megvagytok hát, drága barátaim. Talán csak köztetek érzem igazán a végtelent – idegen borúra sohasem vágyakozom. De hogyan lehetne bizodalmam bármiben is, ha világ csúfjára saját keserveimben kellene csalatkoznom?

Fércmű

Úgy tartom, árvának lenni sors, hiába szövögette csöndben a világ elmém kusza mintázatait. Az olcsó cérna könnyen foszlik szanaszét, s minél több szál mered az ég felé menedékéből, annál kevesebb tekintetet von magára az erővel lyuggatott szövet. Az én stafírungom is megannyi cifra férc: sejtek torzuló membránján átfűzött fonál – ugyan ki hinné el nekem, hogy valaha kitalálok önmagamból? De belém virágot hímeztetett a Teremtő, feketét s csüggedőt, hogy könnyekkel kelljen megöntöznöm az életért. Így talán drágábbnak ítélnek egyszer, mint holmi kallódó goblent, amit a padláson akartak felejteni az unokák.

Kegyelem

Keservesen hosszú volt a tél, s mivel tart is még talán, korán jött számvetésre vállalkozom. Teszem azért, mert a tavasz ábrándja kerülgeti lelkem untalan, és mielőtt a melengetőbb idők áramlása elér, értenem kellene a megváltás attribútumait. Mert februárunk is oly sötéten áradó bennem, mint a bűn lehetett fajtám sorsán: nem élek, míg valaki tiszta meg nem szabadít. Leírtam hát a fűtési szezon utolsó félkörét a hőfokszabályzóval, és megvártam türelemmel, míg a rossz szigetelés alatt elszökik minden ködös gondolatom. Odakint hamarosan szirmot simogat a teremtés, felfűti a nedves földeket, lecsalogatja a lányokról széltől is óvó ruháikat. Mégis: míg befogadni nem tudom, a kegyelem csak látvány és opció.

Mifelénk a bánat...

Hideg emlék támadt rám az utolsó őszi melegek egyikén. Sápadt voltam, mint a délutáni nap, könnyen elkapja az embert ilyenkor valami torokbaj. Ahogy ráül a tájra a rozsda színe, mindig hűvösebb lesz egy kicsit a falusi temetőben, okos dolog kihasználni ilyenkor e pár órányi langyosságot. Bőröm érzete, e ritka ajándék személyesen az enyém, a közös emlékezésen átok ül mifelénk. Elvesző szeptemberek, novemberek jajszavai alszanak fáradt hangszálaink kazaljában, s szélben, hideg esőben kell felriasztanunk őket újra: az asszonyok sirató énekének karcait agyunk bakelitjén. Magamban jobb érzéssel tudok hát emlékezni, távol régi idők új átkaitól. Pedig szeretem a társaságot bánatomban is, csak vallanunk kellene egymást végre Isten és ember előtt. Magam jöttem megint.

Kikelet

Sok idő után ülhettünk le beszélgetni vele, jól esett egy pohár pálinka. Különös dolog az emlékezés, neki pedig kiváltképpen. Csak bűntudattal zavartuk meg néha társas magányában, sajnos a mi újdonságaink súlytalanok a múlt árnyaival szemben. Annak idején mindnyájan örömmel haraptunk a gyümölcsbe langyos udvarokon, de őt nem az íz kísértette, hanem a féreg, mely mélyre ásta magát a húsban. Így a lehető legbiztonságosabb halmazállapotot választja mindig, hogy kerubok helyett lassú kortyok őrizzék szinapszisait. Az emlékek perisztaltikája persze riasztó lehet, nem is haragudtunk meg soha, mert tudjuk: a megrogyott fák virágait nem rejti el sokaságuk. Néha közelebb kell hajolnunk, hogy észrevegyük, tavaszodik.

Tő meg kultúra

Talán nem illendő ilyesmit írni a fejlettnek hitt Nyugat vonzásában, de a minap este, egy kád vízbe merülve kétségeim támadtak a kultúra anyagi természetét illetően. Bizony, ha testünk a régi rendszerek munkásdalait kattogó fűtőtest mellett vállalkozik a megtisztulásra, csakugyan nehezére esik az eszközhasználat. Az aktus ugyanis hidegrázással, netán libabőrrel járhat együtt; marad tehát a párás tükör síkja mögött pihenő alakzat rongyok, ékszerek és ikonikus balfogások nélkül. Ekkor súgja meg az igazság puszta meztelensége, hogy kedves tárgyainkat elveszíteni olykor igenis kívánatos lehet. Csak nélkülük, önmagunkba tekintve láthatjuk teljes valójában a magunk kultúráját, eldobva mindent, amivel létrehoztuk azt. Új indulónk kezdjük hát így: „éljen a tartalom, vesszen a forma!” A dallamot meg úgyis tudjuk.

Utóítélet

Ha akad szabadidőm, szívesen csinosítgatom kunyhómat lelkem hobbitelkén. Néhány év alatt összehordtam ezt-azt, tudást és érzést egy halomra, hogy aztán sajnáljam a kert végébe tolni. Meg aztán pazarlás is volna a semmibe szórni a sors törmelékét. Az ember lassan már csak abban az esetben nem spórol az anyaggal, ha saját emócióin ügyködik, így nem kímélek sem időt, sem sebet, hogy elkészülhessek egyszer valami nálam maradandóbbal. Régóta állnak már a téglák, összefűzve emlékek habarcsával, s most díszíteni illik létem földszintes misztikumát. Egyszerű forma, halovány szín való ide, mely mégis vonzza tekintetét mindazoknak, akiket olyan szívesen látnék vendégül. Csak asztalom s főleg elegendő székem lenne már!

A harangok nyugdíjba mentek

Száradó rögön ért elmémig először a harangszó, s hogy előtte szívemig hányszor, már nem tudom felidézni. Monoton hanggal csalogatott elő szalonnát, vizet az öregek fakó táskáiból. Üzenete ekkor még nem szólhatott ízekről, csak dermedt kapanyelek, megpihenő tagok délibábjáról. Hosszú az út a tikkasztó időn át, de legalább ennyire csalogató a nyári konyhák hűvöse. Nagymamával gyakran figyeltük magunk is a lisztes deszka fölött, hogy a rádió harangja hogyan fut versenyt a faluéval. Néha nevettünk is az erőpróba vesztesén és a komoly miértekre talált egyszerű válaszokon. Ma egyre több küzdelmet kér a test a betevő mosolyért, de a megfáradt anyagok jogos jussa a mi adónk. Fizessünk hát örömmel életünk halkuló, percnyi időre felhangzó kohéziójáért.

Angyal

Olyanok vagyunk mostanában, hogy szeretetéhségünkben magunk is önként segédkezünk az isteni hierarchia döntögetésében. Amikor a hitünkkel együtt inognak a gondosan megálmodott szférák, akkor szoktak az angyalok is a földre pottyanni. Bambán álltam egyszer a felépítmény alatt, némi szánalommal szívemben, hogy szárnyak nélkül hullott sárba az én angyalom, s üzenete a csatornában maradt. Rajzolni sem tudtam volna ugyanakkor alaposabb modellt, hogy az örömhír elérjen hozzám. Persze az angyaltoll fosztása saját melegségünkre hagyomány itt minálunk; de mivel korábban sokat kellett a fűtésen spórolni, jól bírom a hideget, s máshogyan nehezen tudok létezni. A bánat azonban fűtött szobákban szokott hűséggé olvadni, és mikor a legfenségesebb entitás oly’ egyszerű szóval ébreszt, mint a „szia”, már nagyon örülök annak, hogy mégsem nemtelenek az angyalok.

Minden bokorban

Ritkán adatik meg nekünk, hogy betonról a fűre lépve a fákat szemléljük, netán csodáljuk is azért, mert kevésbé hajladoznak, mint azt a szél süvítése indokolná. A magatartást, hogy fölfelé bámulva taposunk az odalent hagyottakra, hordozzuk magunkban. Azt hiszem, éppen ezért sikerült végérvényesen középen ragadnunk, megvetett és vágyott között. De ha körülnézünk, megértve lassan saját kivívott szintünk, csak a bokrok néznek vissza ránk. A világ e szeletén ők váltak tükreivé minden tettünknek és szándékunknak: akaratunk szerint ékesítik teremtményeink, vagy elfedik, amiről meg akartunk feledkezni. Aki látott már töltésről felröppenő madarat eltűnni a cserjék szőtte titkos dimenziókban, elfogadja: tövisek, ágak és emberek laza szövetségét fenntartani szükséges, ha másért nem is, önmagunk megismerése miatt. És talán ezért van mégis rendjén, hogy alattunk a járművek megálljanak minden bokorban.