Az újak és az évek

Néha úgy érzem, spontánnak kell lennem. Biztosan a korral jár, értsem ezt bárhogyan is a pillanat igézetében. Bár sokszor és sokan hazudnak arról, mekkora hatalmat bír a jelen, szinte minden erőnket kilopja szívből és karból, hogy az egyre táguló világban kicsit közelebb küzdjük magunkat a másikhoz. Ebben az áldott-fáradt állapotban, melyet kértem és kaptam Istentől, rendhagyót kívánok az eljövendőre. Most gyermekként tekintek az érzések hatalmára a retorika fölött, és örülök, hogy régi lehetek. Mert semmilyen év nem lehet boldog az újdonságtól, de ha a boldogság meg nem újít, a Föld rója tovább köreit a növekvő tűz körül. Mert hiába szolgálunk Istent vagy anyagot, érteni kell: összeolvadni nem csak a pokolban, vagy a nap melegében érdemes.

Állomás

Kevés olyan egyértelmű jele van annak, hogy a modernitás nem csak a lelkünkről fejti le múltunk ágbogát, mint hogy három falu között – gyomrunk kíméletében is – a vasutat kell választanunk. A nándori állomáson gyakran próbálom emlékeim a feleségem elméjébe oltani. Ha úgyis hagynunk kell, hogy az őszi zimankóban a bakterház rendezze néhány percig a jövőt, olvasni kezdem az ismerős tárgyak rozsdás könnyeit. Asztalnyi ponyva között ilyenkor mintha Bibliát lelnék: megint futnak tövises virágok a bejárat vasának hideg ívén, s dús szoknyájú asszonyok csalogatják a virágokat a tulipánágyásból. Persze nem reméltem soha, hogy e vidék újra magába fogad, ahogy teszi az olajos talpfákkal a sínek menti természet, de megvigasztalni az árva váltókat nekem kell majd így is. A görbületek titkos geometriáját pedig sima fémek és tüskés bokrok zárják magukba addig, míg utazni vagyunk kénytelenek.

Az új palócok

Mindig éreztük, hogy a palóc kontinuitás létező fogalom lehet, már ha valaha is nekiveselkedtünk annak, hogy szabaduljunk terheinktől. Az esetlenül egymásba omló dombok között állva a palóc ember a maga számára is gúnyos, népi tréfának tűnhetett mindig. Nem kaphatott magas hegyet csodálatára vagy végtelen pusztát, amelyen csak önmagát találná – véletlen-e hát, ha folyton a sorsról faggatja az Eget? Úgy mondták az öregek: „nekünk fiam a Jóisten mindenből ádott, de csak keveset, hogy folyton dolgunk legyen vele.” Talán ezért van, hogy soha semmi fontosat nem tudunk befejezni. Ha mégis, nem átallunk olyasmibe kezdeni, ami szilárd alapját jelenti majd áhított panaszainknak. Mert szívesen fakasztunk zokszó-forrást egy cseppnyi sérelemből, és ha a mozgalmas, képlékeny palóc valóságban nagy ritkán összefúj a szellő, egymás idegszálait pengetjük untalan. Mégis: valakinek szólnia kell, hogy nem dologból van sok, akaratból van kevés. Ezért másnap, mint rendesen, széjjelhordjuk új életünk híreit a vidéken. Hosszú évek óta visz a bánat, mint levelet a szél, de mit lehet tenni, ha kedves dombjainkat csak keresztjeinkkel öltöztethetjük ünneplőbe?

Szomjúság

Bemenekültem a lassan elvesző utcáról, és eltorlaszoltam a néhány falnyi beton minden rését, hogy kizárjam a hideg, szitáló ködöt. Pedig szomjazták a nedvességet megszáradt hajam s ruháim, mégis a fehér fal szarvaira tűztem e rongyokat, ahogy mindig. Mostanában minden térbeli metamorfózis megriaszt, mégis próbálok a hétköznapokon annyi teremtést gyűjteni másfél szobámba, hogy jussék mindenkinek, aki betérne hozzám. Persze gyakran vagyok magányos. Ilyenkor az ablakon át meredek mímelt szigorral a körvonalak játékára, a halovány pilácsok lüktetésére. Eszembe jut gyermekkorom, felnőttkorom, miegymás. Ha saját múltam és a kor jelene engedné, hogy hiányozz, sósabb s melegebb vizekbe merítkeznék. De tudom, lesz még tavasza a sírásnak.

Szóbeszéd

Az a hír járja, ember és ember között olykor pusztán a szavak minősége válogat. Vannak, kik nyelvük gyors és egyszerű mozgásával csak körülvesznek bennünket: felvillannak a szemünk sarkában, valószínűtlen mondatokkal merülnek lágy embertömegekbe a buszon vagy a hivatalban. Mások az állukat simítják egyre, metanyelvi elemekkel dúsítják mondandójuk, nem gondolnak a mások idejével, személyes térről nincs tudomásuk. Szavuk járása ott kopog az utcán, nem engednek a lényegre térni. Hagyományosan tiltja a hallásom mindezt, ami arra kötelez, hogy nap mint jobban viseljem gondját a saját mondandómnak.

Örökség

A modern emberek nagymamái, bizony, makacsul régimódiak. A kapuban várnak, botra támaszkodnak, szitáló esővel dacolnak fekete kendőikben. És vezetnek roppant bútorok között, át zsíros és fokhagymás gőzökön, mintha a templom dombjára küzdenék magukat. Ünnepire cserélik a terítőt, asztaluknál kínálják újra és újra a maguk életét: Istent, családot, hazát, ételt. Amikor elfogadni nem csak az utolsót tudjuk, értjük már mindnyájan: az örökség nem kínálat, hanem kereslet. Az elfogadás maga.

Az utazás rítusa II.

Gyakorta kényszerülünk arra, hogy járművekkel utazzunk a tér elhagyott és vágyott pontjai között. Ismerjük a szemiotikáját mindannak, amit eközben megélünk. Sejtjeinkbe véstük az ülések tapadását, a zöld táblákat megszürkült úttestek szélén. Emlékszünk a tar akácfák töltésről szétzizzenő leveleire, vonatok huppanó zenéjére hideg ablakok mellett. Fogalommá fűzi elménk guruló gyöngyeit, de tudjuk mi mind: nincsen utazás. Magam sohasem utaztam olyan járművel, amely elég meleg lenne ahhoz, hogy nélkülözhetné leheletünket. Szomorú izzók fényénél, bizony, mind csak saját barlangunk rajzait simítjuk a párába ujjainkkal. Lehetünk otthon vagy idegenben – ami e kettő között van, csak látszat.

Az utazás rítusa I.

Vagyunk úgy mi néhányan, mint régi képek kispénzű turistáknak szánt motelszobákban. Díszként, esetleges esztétikumként függünk szegeinken. Az élet alattunk, az idő felettünk jár, de mi csak porosodunk, sárgulunk, füstben ázunk egyre. Sorsszerű dermedtségünkben üzenjük azt, amit az elődök: nyitva van, szabad. Utazók jönnek. Bűntelen vagy bűnös pajkosságban tengetik óráikat, lerúgják megizzadt lábukról a cipőt, testük szappanos illatú paplanba rejtik. Az álom határán csak az néz fel ránk, aki célját vesztette kóborlása utolsó stációja előtt. De kihúzzák majd a szöget a mi testünkből is, s ahol a luk sötétje tátong, odaszegődik majd újra tiszta kép és törékeny utazó.