Gyakorta kényszerülünk arra, hogy járművekkel utazzunk a tér elhagyott és vágyott pontjai között. Ismerjük a szemiotikáját mindannak, amit eközben megélünk. Sejtjeinkbe véstük az ülések tapadását, a zöld táblákat megszürkült úttestek szélén. Emlékszünk a tar akácfák töltésről szétzizzenő leveleire, vonatok huppanó zenéjére hideg ablakok mellett. Fogalommá fűzi elménk guruló gyöngyeit, de tudjuk mi mind: nincsen utazás. Magam sohasem utaztam olyan járművel, amely elég meleg lenne ahhoz, hogy nélkülözhetné leheletünket. Szomorú izzók fényénél, bizony, mind csak saját barlangunk rajzait simítjuk a párába ujjainkkal. Lehetünk otthon vagy idegenben – ami e kettő között van, csak látszat.
