Szellemese

Mifélénkből tifelétek lett barátom, évről évre, csendesen. Talán már szóltam róla, hogy négy órát kell utaznom csak idefelé. Elvették a jó csatlakozásom is, marad hát idő Aszódon okot és célt helyesen kigondolnom. Hagyománytisztelő merengő lévén nézelődni is ráérek, a tájat faggatva válaszokért. Gyermekkoromban számtalan szellemet álmodtam kedvenc erdeimbe, hatalmas és varázsos lényeket. Egy ideje magába szakadtnak, kicsinynek tűnik egykori mindenségem, s mostanában rosszabbul is látok. Csak a sínpár kísér mindig hűségesen, hosszan mered rám vissza a nap égető szemeivel. Sok időbe telt, míg lassan megtanultam olvasni tekintetét. Azóta van, hogy inkább elbeszélni szeretnék, s ha nem is magunknak, szellemet fakasztani az alvó kövekből. Most, hogy végre kitekinthetek magamból, nincs választásom: meg kell tanulnom mesét írni újra.

Kikelet

Sok idő után ülhettünk le beszélgetni vele, jól esett egy pohár pálinka. Különös dolog az emlékezés, neki pedig kiváltképpen. Csak bűntudattal zavartuk meg néha társas magányában, sajnos a mi újdonságaink súlytalanok a múlt árnyaival szemben. Annak idején mindnyájan örömmel haraptunk a gyümölcsbe langyos udvarokon, de őt nem az íz kísértette, hanem a féreg, mely mélyre ásta magát a húsban. Így a lehető legbiztonságosabb halmazállapotot választja mindig, hogy kerubok helyett lassú kortyok őrizzék szinapszisait. Az emlékek perisztaltikája persze riasztó lehet, nem is haragudtunk meg soha, mert tudjuk: a megrogyott fák virágait nem rejti el sokaságuk. Néha közelebb kell hajolnunk, hogy észrevegyük, tavaszodik.

Utóítélet

Ha akad szabadidőm, szívesen csinosítgatom kunyhómat lelkem hobbitelkén. Néhány év alatt összehordtam ezt-azt, tudást és érzést egy halomra, hogy aztán sajnáljam a kert végébe tolni. Meg aztán pazarlás is volna a semmibe szórni a sors törmelékét. Az ember lassan már csak abban az esetben nem spórol az anyaggal, ha saját emócióin ügyködik, így nem kímélek sem időt, sem sebet, hogy elkészülhessek egyszer valami nálam maradandóbbal. Régóta állnak már a téglák, összefűzve emlékek habarcsával, s most díszíteni illik létem földszintes misztikumát. Egyszerű forma, halovány szín való ide, mely mégis vonzza tekintetét mindazoknak, akiket olyan szívesen látnék vendégül. Csak asztalom s főleg elegendő székem lenne már!

Az új palócok

Mindig éreztük, hogy a palóc kontinuitás létező fogalom lehet, már ha valaha is nekiveselkedtünk annak, hogy szabaduljunk terheinktől. Az esetlenül egymásba omló dombok között állva a palóc ember a maga számára is gúnyos, népi tréfának tűnhetett mindig. Nem kaphatott magas hegyet csodálatára vagy végtelen pusztát, amelyen csak önmagát találná – véletlen-e hát, ha folyton a sorsról faggatja az Eget? Úgy mondták az öregek: „nekünk fiam a Jóisten mindenből ádott, de csak keveset, hogy folyton dolgunk legyen vele.” Talán ezért van, hogy soha semmi fontosat nem tudunk befejezni. Ha mégis, nem átallunk olyasmibe kezdeni, ami szilárd alapját jelenti majd áhított panaszainknak. Mert szívesen fakasztunk zokszó-forrást egy cseppnyi sérelemből, és ha a mozgalmas, képlékeny palóc valóságban nagy ritkán összefúj a szellő, egymás idegszálait pengetjük untalan. Mégis: valakinek szólnia kell, hogy nem dologból van sok, akaratból van kevés. Ezért másnap, mint rendesen, széjjelhordjuk új életünk híreit a vidéken. Hosszú évek óta visz a bánat, mint levelet a szél, de mit lehet tenni, ha kedves dombjainkat csak keresztjeinkkel öltöztethetjük ünneplőbe?