2009. november 30., hétfő

Szomjúság

Bemenekültem a lassan elvesző utcáról, és eltorlaszoltam a néhány falnyi beton minden rését, hogy kizárjam a hideg, szitáló ködöt. Pedig szomjazták a nedvességet megszáradt hajam s ruháim, mégis a fehér fal szarvaira tűztem e rongyokat, ahogy mindig. Mostanában minden térbeli metamorfózis megriaszt, mégis próbálok a hétköznapokon annyi teremtést gyűjteni másfél szobámba, hogy jussék mindenkinek, aki betérne hozzám. Persze gyakran vagyok magányos. Ilyenkor az ablakon át meredek mímelt szigorral a körvonalak játékára, a halovány pilácsok lüktetésére. Eszembe jut gyermekkorom, felnőttkorom, miegymás. Ha saját múltam és a kor jelene engedné, hogy hiányozz, sósabb s melegebb vizekbe merítkeznék. De tudom, lesz még tavasza a sírásnak.

2009. november 18., szerda

Szóbeszéd

Az a hír járja, ember és ember között olykor pusztán a szavak minősége válogat. Vannak, kik nyelvük gyors és egyszerű mozgásával csak körülvesznek bennünket: felvillannak a szemünk sarkában, valószínűtlen mondatokkal merülnek lágy embertömegekbe a buszon vagy a hivatalban. Mások az állukat simítják egyre, metanyelvi elemekkel dúsítják mondandójuk, nem gondolnak a mások idejével, személyes térről nincs tudomásuk. Szavuk járása ott kopog az utcán, nem engednek a lényegre térni. Hagyományosan tiltja a hallásom mindezt, ami arra kötelez, hogy nap mint jobban viseljem gondját a saját mondandómnak.

2009. november 13., péntek

Örökség

A modern emberek nagymamái, bizony, makacsul régimódiak. A kapuban várnak, botra támaszkodnak, szitáló esővel dacolnak fekete kendőikben. És vezetnek roppant bútorok között, át zsíros és fokhagymás gőzökön, mintha a templom dombjára küzdenék magukat. Ünnepire cserélik a terítőt, asztaluknál kínálják újra és újra a maguk életét: Istent, családot, hazát, ételt. Amikor elfogadni nem csak az utolsót tudjuk, értjük már mindnyájan: az örökség nem kínálat, hanem kereslet. Az elfogadás maga.

2009. november 6., péntek

Az utazás rítusa II.

Gyakorta kényszerülünk arra, hogy járművekkel utazzunk a tér elhagyott és vágyott pontjai között. Ismerjük a szemiotikáját mindannak, amit eközben megélünk. Sejtjeinkbe véstük az ülések tapadását, a zöld táblákat megszürkült úttestek szélén. Emlékszünk a tar akácfák töltésről szétzizzenő leveleire, vonatok huppanó zenéjére hideg ablakok mellett. Fogalommá fűzi elménk guruló gyöngyeit, de tudjuk mi mind: nincsen utazás. Magam sohasem utaztam olyan járművel, amely elég meleg lenne ahhoz, hogy nélkülözhetné leheletünket. Szomorú izzók fényénél, bizony, mind csak saját barlangunk rajzait simítjuk a párába ujjainkkal. Lehetünk otthon vagy idegenben – ami e kettő között van, csak látszat.

2009. november 5., csütörtök

Az utazás rítusa I.

Vagyunk úgy mi néhányan, mint régi képek kispénzű turistáknak szánt motelszobákban. Díszként, esetleges esztétikumként függünk szegeinken. Az élet alattunk, az idő felettünk jár, de mi csak porosodunk, sárgulunk, füstben ázunk egyre. Sorsszerű dermedtségünkben üzenjük azt, amit az elődök: nyitva van, szabad. Utazók jönnek. Bűntelen vagy bűnös pajkosságban tengetik óráikat, lerúgják megizzadt lábukról a cipőt, testük szappanos illatú paplanba rejtik. Az álom határán csak az néz fel ránk, aki célját vesztette kóborlása utolsó stációja előtt. De kihúzzák majd a szöget a mi testünkből is, s ahol a luk sötétje tátong, odaszegődik majd újra tiszta kép és törékeny utazó.