2010. március 16., kedd

Ehe-Spiegel

Még nem vásároltunk magunknak igazán jó fekhelyet, akkor sem, ha éppen telt volna rá. Hallottuk sokaktól, hogy a modern matracok felveszik még a létbe torzult testek alakját is, de mi túl szerények vagyunk ahhoz, hogy újabb teret töltsünk meg rakoncátlan gerincoszlopunkkal. Talán helyesebb is folyton mozgásban lenni, máskülönben megdermednénk egymás mellett végérvényesen, hogy aztán szét kelljen hullanunk örökre. A közös ellenvélemény miatt lelkesen huppanunk rugós ágyunkra, mert úgy tartjuk jónak mindketten, ha közöttünk a hierarchia mindig új, bájos és esetleges marad. A megspórolt javakból lassan cseréljük az atyák bronzlapjait igazmondó tükrökre végre, de általában csak pár szilánkot vehetünk. A rejtőzködő létben nem is lehet jobban sáfárkodni: mire oszlik szemünk homálya, már úgysem önmagunkat szeretnénk látni, s lemondunk az utolsó töredékről. Te értem, s én örömmel Miattad.

2010. március 13., szombat

Kezek

Nyáron gyakran sétálok fel vastag törzsű akácfák alatt a mi temetőnkbe, nemhiába, melegben gyorsabban hervadnak a virágok. Valahogy úgy alakult, hogy csak olyan növényt cipelhetek, amelyről magam sem tudom megmondani teljes bizonyossággal, miféle szerzet, dehát ezt adták a kezembe otthon. A kis útra ilyenkor szoktak Kövesdről kavicsokat hozni pótlásnak, s ekkor művelik az asszonyok legszebb ívvel a sarlózást: zsenge fűszálak igyekeznek a sírok mellé hullani. Mindig szívesen csatlakozom, öregek megannyi panaszával sejtjeimben, mert tudom, az ő arcukkal siratok. Színtelen idő mélyéről adogattak egymásnak tenyerükben – már nem tudom őket elereszteni. Föld felett, de ég alatt tartanak kezeikkel, s én új virágot szedek nekik hálásabb napjaimon.

2010. március 12., péntek

A hópelyhek ellen

Kevés olyan tünemény van a világon, amely elég pimasz lenne ahhoz, hogy unos-untalan megtörje merengésem jól kimunkált rendjét. És teszi mindezt puszta zuhanásával: nedvességet, hideget hoz melengető ürességembe, szűzi színt a megfakult tónusokba. Észrevétlen lényegül át rajtam és bennem, dühömmel nem gondolva változtatja állapotait. Vézna, kristályos ujjai vannak, megkapaszkodik velük agyam szárítókötelén, és feloldja lényemen a maga csillagát. Hónapokig hordom e bélyeget: az utca kövén részem nem több, mint az engedelmes elfogadás. De nekünk, kiket meggyötörnek a rosszabb idők, tavaszt is ad a Jóisten mindig, hogy elhullott pelyhek hamvaiból ébredezzen a világ – és tovább töprenghessünk.

A teljesség fele

Nem való már az ilyennek a boldogok zsibvására, mégis kénytelen vagyok napközben közöttük járni, s megszentelni életem az esti hazatéréssel. A mások öröméről mindig kelletlen szóltam, mert sorsom, természetem szüntelen kétkedik a kerekedő boldogságban. Komikum ám az olyan ember, aki fiúról lenget fényképet, miközben csak lányáért imádkozik a harsány szignálok közötti csendben. Én azonban otthonos békémben, ismerős illatú pokrócok között hallgatom a folyó időt, s mint rendesen, megolvasom saját démonaim. Félmosollyal konstatálom ilyenkor: mind megvagytok hát, drága barátaim. Talán csak köztetek érzem igazán a végtelent – idegen borúra sohasem vágyakozom. De hogyan lehetne bizodalmam bármiben is, ha világ csúfjára saját keserveimben kellene csalatkoznom?

2010. március 11., csütörtök

Fércmű

Úgy tartom, árvának lenni sors, hiába szövögette csöndben a világ elmém kusza mintázatait. Az olcsó cérna könnyen foszlik szanaszét, s minél több szál mered az ég felé menedékéből, annál kevesebb tekintetet von magára az erővel lyuggatott szövet. Az én stafírungom is megannyi cifra férc: sejtek torzuló membránján átfűzött fonál – ugyan ki hinné el nekem, hogy valaha kitalálok önmagamból? De belém virágot hímeztetett a Teremtő, feketét s csüggedőt, hogy könnyekkel kelljen megöntöznöm az életért. Így talán drágábbnak ítélnek egyszer, mint holmi kallódó goblent, amit a padláson akartak felejteni az unokák.