Szellemese

Mifélénkből tifelétek lett barátom, évről évre, csendesen. Talán már szóltam róla, hogy négy órát kell utaznom csak idefelé. Elvették a jó csatlakozásom is, marad hát idő Aszódon okot és célt helyesen kigondolnom. Hagyománytisztelő merengő lévén nézelődni is ráérek, a tájat faggatva válaszokért. Gyermekkoromban számtalan szellemet álmodtam kedvenc erdeimbe, hatalmas és varázsos lényeket. Egy ideje magába szakadtnak, kicsinynek tűnik egykori mindenségem, s mostanában rosszabbul is látok. Csak a sínpár kísér mindig hűségesen, hosszan mered rám vissza a nap égető szemeivel. Sok időbe telt, míg lassan megtanultam olvasni tekintetét. Azóta van, hogy inkább elbeszélni szeretnék, s ha nem is magunknak, szellemet fakasztani az alvó kövekből. Most, hogy végre kitekinthetek magamból, nincs választásom: meg kell tanulnom mesét írni újra.

Vaksötét

Az alagútban mindig akad néhány másodperc, amikor a fény már nem szűnhet tovább, de korai még virradnia a túlsó végnek. A zakatolás, a mozgás érzete ilyenkor is velünk tart Gyarmat felé, de hamar eljön a gyönyörű sötétség, körülvenni bennünket a maga nyugalmával. Nem az idő áll meg ekkor, mint nagy okosan megsejthetnénk. A mindenség rándul össze tágulása közben egy hangosabb huppanásra. S a mindenkori fiatalok egymásba bújhatnak végre, kisgyermek anyjához, én pedig a sokat látott rongyfüggöny mögé rejthetem fáradt arcomat. Aki a súlyos neccet vagy utazók táskáját cipeli, mind megérzi a pillanat szentségét: meg kell ülni az ünnepet közös sorsunk tüneménye fölött. Mert ha vakok vagyunk saját hegyünk gyomrában, akkor belénk néz az Isten, s talán hazaenged minket – látni.

Ki-vonat

Akit életem során meg is érinthettem, sohasem akart igazán vigyázni rám. Távolodni és közeledni így különösen szeretek, maradni kevéssé talán. Szerencsére ismeretes olyan mozdony is, amely nem féli a ritmustalan zakatolást, így időről időre társat is találok szokásos utazásomhoz. A sínek mellett ázott, szürke Jézuskák arca fordul felém: a legnemesebb fájdalom hűti szívemet az ilyen napokon. Valamikor még egy pillantásra felfedeztem a repedésekben lakó apró, piros bogarakat, de a szemeim egyre gyengébbek, és a vonat is csak Gután vár néhány percnél tovább. Pedig drága szemüvegem is van, de az alagúton túl csak lopva hordom magamon, ne kelljen az öregeket új bajaimmal megterhelni. E vidékre némi fényt csak a napsütés hoz, s mikor a kétoldali táj az ablak mögött összegőzölög, előbújnak a színes Máriák is - az asszony mégiscsak legyen különb az embertől. De ritka az, Istenem, hogy a kettőt egy talapzaton látni! Nekem ilyen látványban semmi részem nincsen, csak fecsegnek róla mindig, boldog anyák-fiúk a tűzhely fölött, mennyire nyomorult vagyok.

Állomás

Kevés olyan egyértelmű jele van annak, hogy a modernitás nem csak a lelkünkről fejti le múltunk ágbogát, mint hogy három falu között – gyomrunk kíméletében is – a vasutat kell választanunk. A nándori állomáson gyakran próbálom emlékeim a feleségem elméjébe oltani. Ha úgyis hagynunk kell, hogy az őszi zimankóban a bakterház rendezze néhány percig a jövőt, olvasni kezdem az ismerős tárgyak rozsdás könnyeit. Asztalnyi ponyva között ilyenkor mintha Bibliát lelnék: megint futnak tövises virágok a bejárat vasának hideg ívén, s dús szoknyájú asszonyok csalogatják a virágokat a tulipánágyásból. Persze nem reméltem soha, hogy e vidék újra magába fogad, ahogy teszi az olajos talpfákkal a sínek menti természet, de megvigasztalni az árva váltókat nekem kell majd így is. A görbületek titkos geometriáját pedig sima fémek és tüskés bokrok zárják magukba addig, míg utazni vagyunk kénytelenek.

Az utazás rítusa II.

Gyakorta kényszerülünk arra, hogy járművekkel utazzunk a tér elhagyott és vágyott pontjai között. Ismerjük a szemiotikáját mindannak, amit eközben megélünk. Sejtjeinkbe véstük az ülések tapadását, a zöld táblákat megszürkült úttestek szélén. Emlékszünk a tar akácfák töltésről szétzizzenő leveleire, vonatok huppanó zenéjére hideg ablakok mellett. Fogalommá fűzi elménk guruló gyöngyeit, de tudjuk mi mind: nincsen utazás. Magam sohasem utaztam olyan járművel, amely elég meleg lenne ahhoz, hogy nélkülözhetné leheletünket. Szomorú izzók fényénél, bizony, mind csak saját barlangunk rajzait simítjuk a párába ujjainkkal. Lehetünk otthon vagy idegenben – ami e kettő között van, csak látszat.

Az utazás rítusa I.

Vagyunk úgy mi néhányan, mint régi képek kispénzű turistáknak szánt motelszobákban. Díszként, esetleges esztétikumként függünk szegeinken. Az élet alattunk, az idő felettünk jár, de mi csak porosodunk, sárgulunk, füstben ázunk egyre. Sorsszerű dermedtségünkben üzenjük azt, amit az elődök: nyitva van, szabad. Utazók jönnek. Bűntelen vagy bűnös pajkosságban tengetik óráikat, lerúgják megizzadt lábukról a cipőt, testük szappanos illatú paplanba rejtik. Az álom határán csak az néz fel ránk, aki célját vesztette kóborlása utolsó stációja előtt. De kihúzzák majd a szöget a mi testünkből is, s ahol a luk sötétje tátong, odaszegődik majd újra tiszta kép és törékeny utazó.