2010. február 17., szerda

Kegyelem

Keservesen hosszú volt a tél, s mivel tart is még talán, korán jött számvetésre vállalkozom. Teszem azért, mert a tavasz ábrándja kerülgeti lelkem untalan, és mielőtt a melengetőbb idők áramlása elér, értenem kellene a megváltás attribútumait. Mert februárunk is oly sötéten áradó bennem, mint a bűn lehetett fajtám sorsán: nem élek, míg valaki tiszta meg nem szabadít. Leírtam hát a fűtési szezon utolsó félkörét a hőfokszabályzóval, és megvártam türelemmel, míg a rossz szigetelés alatt elszökik minden ködös gondolatom. Odakint hamarosan szirmot simogat a teremtés, felfűti a nedves földeket, lecsalogatja a lányokról széltől is óvó ruháikat. Mégis: míg befogadni nem tudom, a kegyelem csak látvány és opció.

2010. február 7., vasárnap

Mifelénk a bánat...

Hideg emlék támadt rám az utolsó őszi melegek egyikén. Sápadt voltam, mint a délutáni nap, könnyen elkapja az embert ilyenkor valami torokbaj. Ahogy ráül a tájra a rozsda színe, mindig hűvösebb lesz egy kicsit a falusi temetőben, okos dolog kihasználni ilyenkor e pár órányi langyosságot. Bőröm érzete, e ritka ajándék személyesen az enyém, a közös emlékezésen átok ül mifelénk. Elvesző szeptemberek, novemberek jajszavai alszanak fáradt hangszálaink kazaljában, s szélben, hideg esőben kell felriasztanunk őket újra: az asszonyok sirató énekének karcait agyunk bakelitjén. Magamban jobb érzéssel tudok hát emlékezni, távol régi idők új átkaitól. Pedig szeretem a társaságot bánatomban is, csak vallanunk kellene egymást végre Isten és ember előtt. Magam jöttem megint.