Hideg emlék támadt rám az utolsó őszi melegek egyikén. Sápadt voltam, mint a délutáni nap, könnyen elkapja az embert ilyenkor valami torokbaj. Ahogy ráül a tájra a rozsda színe, mindig hűvösebb lesz egy kicsit a falusi temetőben, okos dolog kihasználni ilyenkor e pár órányi langyosságot. Bőröm érzete, e ritka ajándék személyesen az enyém, a közös emlékezésen átok ül mifelénk. Elvesző szeptemberek, novemberek jajszavai alszanak fáradt hangszálaink kazaljában, s szélben, hideg esőben kell felriasztanunk őket újra: az asszonyok sirató énekének karcait agyunk bakelitjén. Magamban jobb érzéssel tudok hát emlékezni, távol régi idők új átkaitól. Pedig szeretem a társaságot bánatomban is, csak vallanunk kellene egymást végre Isten és ember előtt. Magam jöttem megint.
