2010. január 29., péntek

Kikelet

Sok idő után ülhettünk le beszélgetni vele, jól esett egy pohár pálinka. Különös dolog az emlékezés, neki pedig kiváltképpen. Csak bűntudattal zavartuk meg néha társas magányában, sajnos a mi újdonságaink súlytalanok a múlt árnyaival szemben. Annak idején mindnyájan örömmel haraptunk a gyümölcsbe langyos udvarokon, de őt nem az íz kísértette, hanem a féreg, mely mélyre ásta magát a húsban. Így a lehető legbiztonságosabb halmazállapotot választja mindig, hogy kerubok helyett lassú kortyok őrizzék szinapszisait. Az emlékek perisztaltikája persze riasztó lehet, nem is haragudtunk meg soha, mert tudjuk: a megrogyott fák virágait nem rejti el sokaságuk. Néha közelebb kell hajolnunk, hogy észrevegyük, tavaszodik.

2010. január 14., csütörtök

Tő meg kultúra

Talán nem illendő ilyesmit írni a fejlettnek hitt Nyugat vonzásában, de a minap este, egy kád vízbe merülve kétségeim támadtak a kultúra anyagi természetét illetően. Bizony, ha testünk a régi rendszerek munkásdalait kattogó fűtőtest mellett vállalkozik a megtisztulásra, csakugyan nehezére esik az eszközhasználat. Az aktus ugyanis hidegrázással, netán libabőrrel járhat együtt; marad tehát a párás tükör síkja mögött pihenő alakzat rongyok, ékszerek és ikonikus balfogások nélkül. Ekkor súgja meg az igazság puszta meztelensége, hogy kedves tárgyainkat elveszíteni olykor igenis kívánatos lehet. Csak nélkülük, önmagunkba tekintve láthatjuk teljes valójában a magunk kultúráját, eldobva mindent, amivel létrehoztuk azt. Új indulónk kezdjük hát így: „éljen a tartalom, vesszen a forma!” A dallamot meg úgyis tudjuk.

2010. január 13., szerda

Utóítélet

Ha akad szabadidőm, szívesen csinosítgatom kunyhómat lelkem hobbitelkén. Néhány év alatt összehordtam ezt-azt, tudást és érzést egy halomra, hogy aztán sajnáljam a kert végébe tolni. Meg aztán pazarlás is volna a semmibe szórni a sors törmelékét. Az ember lassan már csak abban az esetben nem spórol az anyaggal, ha saját emócióin ügyködik, így nem kímélek sem időt, sem sebet, hogy elkészülhessek egyszer valami nálam maradandóbbal. Régóta állnak már a téglák, összefűzve emlékek habarcsával, s most díszíteni illik létem földszintes misztikumát. Egyszerű forma, halovány szín való ide, mely mégis vonzza tekintetét mindazoknak, akiket olyan szívesen látnék vendégül. Csak asztalom s főleg elegendő székem lenne már!

2010. január 6., szerda

A harangok nyugdíjba mentek

Száradó rögön ért elmémig először a harangszó, s hogy előtte szívemig hányszor, már nem tudom felidézni. Monoton hanggal csalogatott elő szalonnát, vizet az öregek fakó táskáiból. Üzenete ekkor még nem szólhatott ízekről, csak dermedt kapanyelek, megpihenő tagok délibábjáról. Hosszú az út a tikkasztó időn át, de legalább ennyire csalogató a nyári konyhák hűvöse. Nagymamával gyakran figyeltük magunk is a lisztes deszka fölött, hogy a rádió harangja hogyan fut versenyt a faluéval. Néha nevettünk is az erőpróba vesztesén és a komoly miértekre talált egyszerű válaszokon. Ma egyre több küzdelmet kér a test a betevő mosolyért, de a megfáradt anyagok jogos jussa a mi adónk. Fizessünk hát örömmel életünk halkuló, percnyi időre felhangzó kohéziójáért.

2010. január 2., szombat

Angyal

Olyanok vagyunk mostanában, hogy szeretetéhségünkben magunk is önként segédkezünk az isteni hierarchia döntögetésében. Amikor a hitünkkel együtt inognak a gondosan megálmodott szférák, akkor szoktak az angyalok is a földre pottyanni. Bambán álltam egyszer a felépítmény alatt, némi szánalommal szívemben, hogy szárnyak nélkül hullott sárba az én angyalom, s üzenete a csatornában maradt. Rajzolni sem tudtam volna ugyanakkor alaposabb modellt, hogy az örömhír elérjen hozzám. Persze az angyaltoll fosztása saját melegségünkre hagyomány itt minálunk; de mivel korábban sokat kellett a fűtésen spórolni, jól bírom a hideget, s máshogyan nehezen tudok létezni. A bánat azonban fűtött szobákban szokott hűséggé olvadni, és mikor a legfenségesebb entitás oly’ egyszerű szóval ébreszt, mint a „szia”, már nagyon örülök annak, hogy mégsem nemtelenek az angyalok.

Minden bokorban

Ritkán adatik meg nekünk, hogy betonról a fűre lépve a fákat szemléljük, netán csodáljuk is azért, mert kevésbé hajladoznak, mint azt a szél süvítése indokolná. A magatartást, hogy fölfelé bámulva taposunk az odalent hagyottakra, hordozzuk magunkban. Azt hiszem, éppen ezért sikerült végérvényesen középen ragadnunk, megvetett és vágyott között. De ha körülnézünk, megértve lassan saját kivívott szintünk, csak a bokrok néznek vissza ránk. A világ e szeletén ők váltak tükreivé minden tettünknek és szándékunknak: akaratunk szerint ékesítik teremtményeink, vagy elfedik, amiről meg akartunk feledkezni. Aki látott már töltésről felröppenő madarat eltűnni a cserjék szőtte titkos dimenziókban, elfogadja: tövisek, ágak és emberek laza szövetségét fenntartani szükséges, ha másért nem is, önmagunk megismerése miatt. És talán ezért van mégis rendjén, hogy alattunk a járművek megálljanak minden bokorban.