2009. december 31., csütörtök

Az újak és az évek

Néha úgy érzem, spontánnak kell lennem. Biztosan a korral jár, értsem ezt bárhogyan is a pillanat igézetében. Bár sokszor és sokan hazudnak arról, mekkora hatalmat bír a jelen, szinte minden erőnket kilopja szívből és karból, hogy az egyre táguló világban kicsit közelebb küzdjük magunkat a másikhoz. Ebben az áldott-fáradt állapotban, melyet kértem és kaptam Istentől, rendhagyót kívánok az eljövendőre. Most gyermekként tekintek az érzések hatalmára a retorika fölött, és örülök, hogy régi lehetek. Mert semmilyen év nem lehet boldog az újdonságtól, de ha a boldogság meg nem újít, a Föld rója tovább köreit a növekvő tűz körül. Mert hiába szolgálunk Istent vagy anyagot, érteni kell: összeolvadni nem csak a pokolban, vagy a nap melegében érdemes.

2009. december 14., hétfő

Állomás

Kevés olyan egyértelmű jele van annak, hogy a modernitás nem csak a lelkünkről fejti le múltunk ágbogát, mint hogy három falu között – gyomrunk kíméletében is – a vasutat kell választanunk. A nándori állomáson gyakran próbálom emlékeim a feleségem elméjébe oltani. Ha úgyis hagynunk kell, hogy az őszi zimankóban a bakterház rendezze néhány percig a jövőt, olvasni kezdem az ismerős tárgyak rozsdás könnyeit. Asztalnyi ponyva között ilyenkor mintha Bibliát lelnék: megint futnak tövises virágok a bejárat vasának hideg ívén, s dús szoknyájú asszonyok csalogatják a virágokat a tulipánágyásból. Persze nem reméltem soha, hogy e vidék újra magába fogad, ahogy teszi az olajos talpfákkal a sínek menti természet, de megvigasztalni az árva váltókat nekem kell majd így is. A görbületek titkos geometriáját pedig sima fémek és tüskés bokrok zárják magukba addig, míg utazni vagyunk kénytelenek.

2009. december 11., péntek

Az új palócok

Mindig éreztük, hogy a palóc kontinuitás létező fogalom lehet, már ha valaha is nekiveselkedtünk annak, hogy szabaduljunk terheinktől. Az esetlenül egymásba omló dombok között állva a palóc ember a maga számára is gúnyos, népi tréfának tűnhetett mindig. Nem kaphatott magas hegyet csodálatára vagy végtelen pusztát, amelyen csak önmagát találná – véletlen-e hát, ha folyton a sorsról faggatja az Eget? Úgy mondták az öregek: „nekünk fiam a Jóisten mindenből ádott, de csak keveset, hogy folyton dolgunk legyen vele.” Talán ezért van, hogy soha semmi fontosat nem tudunk befejezni. Ha mégis, nem átallunk olyasmibe kezdeni, ami szilárd alapját jelenti majd áhított panaszainknak. Mert szívesen fakasztunk zokszó-forrást egy cseppnyi sérelemből, és ha a mozgalmas, képlékeny palóc valóságban nagy ritkán összefúj a szellő, egymás idegszálait pengetjük untalan. Mégis: valakinek szólnia kell, hogy nem dologból van sok, akaratból van kevés. Ezért másnap, mint rendesen, széjjelhordjuk új életünk híreit a vidéken. Hosszú évek óta visz a bánat, mint levelet a szél, de mit lehet tenni, ha kedves dombjainkat csak keresztjeinkkel öltöztethetjük ünneplőbe?