Mifelénk a bánat...

Hideg emlék támadt rám az utolsó őszi melegek egyikén. Sápadt voltam, mint a délutáni nap, könnyen elkapja az embert ilyenkor valami torokbaj. Ahogy ráül a tájra a rozsda színe, mindig hűvösebb lesz egy kicsit a falusi temetőben, okos dolog kihasználni ilyenkor e pár órányi langyosságot. Bőröm érzete, e ritka ajándék személyesen az enyém, a közös emlékezésen átok ül mifelénk. Elvesző szeptemberek, novemberek jajszavai alszanak fáradt hangszálaink kazaljában, s szélben, hideg esőben kell felriasztanunk őket újra: az asszonyok sirató énekének karcait agyunk bakelitjén. Magamban jobb érzéssel tudok hát emlékezni, távol régi idők új átkaitól. Pedig szeretem a társaságot bánatomban is, csak vallanunk kellene egymást végre Isten és ember előtt. Magam jöttem megint.

Utóítélet

Ha akad szabadidőm, szívesen csinosítgatom kunyhómat lelkem hobbitelkén. Néhány év alatt összehordtam ezt-azt, tudást és érzést egy halomra, hogy aztán sajnáljam a kert végébe tolni. Meg aztán pazarlás is volna a semmibe szórni a sors törmelékét. Az ember lassan már csak abban az esetben nem spórol az anyaggal, ha saját emócióin ügyködik, így nem kímélek sem időt, sem sebet, hogy elkészülhessek egyszer valami nálam maradandóbbal. Régóta állnak már a téglák, összefűzve emlékek habarcsával, s most díszíteni illik létem földszintes misztikumát. Egyszerű forma, halovány szín való ide, mely mégis vonzza tekintetét mindazoknak, akiket olyan szívesen látnék vendégül. Csak asztalom s főleg elegendő székem lenne már!