Angyal

Bögös András metszete

Az utolsó árnyék

Én mondanám, elhiheted. Tehetném számtalan módon vagy hangsúllyal, de mindig megtántorít a kétely afelől, érdemes-e rászánni a szabottnál jóval több időt. Sokszor nevetség tárgya, hogy kezdettől fogva képtelen vagyok az egyszerűségre; a gyakorlottak nem is állhatnak meg somolygás nélkül. De te csak maradj nyugodt, ez a dolguk. Tudod, az ilyesmit nekem mindig meg kell komponálnom; őszi estéken összehozni bennünket tintával, áthúzni s javítani lelkesen a legkedvesebb izzóm alatt, amelyet többé nem kapok meg az áruházban, ha kiég. Bár minden percben reszketek, hogy hamarosan hideg fény költözik az íróasztal fölé, szívesen adnám Neked az utolsó jótét árnyat a falamról. Úgy okoskodtam, jobb lesz, ha benned az én árnyékom fényeskedik. Gyáva vagyok és ostoba, hogyan dönthetnék arról egymagam, vajon tudni vagy csak sejteni szeretnéd kettőnket? Pedig érted mindennél jobban vágyom a bizonyosságot.

A történet védelmében

Az utolsó órában vagyok, hogy megszólalhassak a bármi történetének védelmében, rászántam hát magam. Szégyen, nem szégyen, elfogadom, hogy jutnom kellett idáig. Bennem elégtelen és apró az isteni, s tán tervnek véltem a kockázást, míg a fegyelem fájáról gyümölcsöt loptak Költőék. Hanyatlani így éhesen, betegen csak a lét ősi szerkezetére tudok, hátha még a semmi fölött beszorul egy résébe a fejem. Mert hiába untat oly’ rémesen a tér-időbe dugdosott világ, megannyi gonosz őrültségem közepette sem tudtam a magam sorsának jobbat eszkábálni. Nem csoda, ha az ember hozott anyagból dolgozik, de miért szabadkoznék, hamár úgyis választottam. Ezért így mesélem mindenkinek: „a hangulat nyugalmas volt, a történet ijesztő, mégis önként élek és rettegésben.”