Az utolsó órában vagyok, hogy megszólalhassak a bármi történetének védelmében, rászántam hát magam. Szégyen, nem szégyen, elfogadom, hogy jutnom kellett idáig. Bennem elégtelen és apró az isteni, s tán tervnek véltem a kockázást, míg a fegyelem fájáról gyümölcsöt loptak Költőék. Hanyatlani így éhesen, betegen csak a lét ősi szerkezetére tudok, hátha még a semmi fölött beszorul egy résébe a fejem. Mert hiába untat oly’ rémesen a tér-időbe dugdosott világ, megannyi gonosz őrültségem közepette sem tudtam a magam sorsának jobbat eszkábálni. Nem csoda, ha az ember hozott anyagból dolgozik, de miért szabadkoznék, hamár úgyis választottam. Ezért így mesélem mindenkinek: „a hangulat nyugalmas volt, a történet ijesztő, mégis önként élek és rettegésben.”
