2010. június 30., szerda

Kontextusfüggő

Azt álmodtam egyik reggel az ötös buszon, hogy saját kezeimmel nyitottam szét a koponyámat, mert valamit okvetlenül meg kellett keresnem odabenn. Mivel minden reggel sietve kutatok valami apróságot indulás előtt, természetesnek hat az ilyesmi, meg amúgy is megvetem bárminek a szimbolikáját. Errefelé arcpirító módon olvad kávézacc és madárcsicsergés az életem lesajnált díszletébe; általában senki sem hajlandó leülni mellém. Nincs alakzatunk vagy bármi más, szervezett egyebünk. Mondhatatlan, tudattattalan bajunk van egymással, s ha a sofőr olykor hátratekint, szomorúan veszi tudomásul: a busz színes és olyan semmilyen. Válságban az álommanók is csak négybe járnak, így lesz a mindennapi élet struktúrája éber, de szomorúan egyedi. Függő vagyok én is, az önmagam rabja, remegve kapaszkodom saját kontextusomba. Van még remény számomra?