A történet védelmében

Az utolsó órában vagyok, hogy megszólalhassak a bármi történetének védelmében, rászántam hát magam. Szégyen, nem szégyen, elfogadom, hogy jutnom kellett idáig. Bennem elégtelen és apró az isteni, s tán tervnek véltem a kockázást, míg a fegyelem fájáról gyümölcsöt loptak Költőék. Hanyatlani így éhesen, betegen csak a lét ősi szerkezetére tudok, hátha még a semmi fölött beszorul egy résébe a fejem. Mert hiába untat oly’ rémesen a tér-időbe dugdosott világ, megannyi gonosz őrültségem közepette sem tudtam a magam sorsának jobbat eszkábálni. Nem csoda, ha az ember hozott anyagból dolgozik, de miért szabadkoznék, hamár úgyis választottam. Ezért így mesélem mindenkinek: „a hangulat nyugalmas volt, a történet ijesztő, mégis önként élek és rettegésben.”

Kontextusfüggő

Azt álmodtam egyik reggel az ötös buszon, hogy saját kezeimmel nyitottam szét a koponyámat, mert valamit okvetlenül meg kellett keresnem odabenn. Mivel minden reggel sietve kutatok valami apróságot indulás előtt, természetesnek hat az ilyesmi, meg amúgy is megvetem bárminek a szimbolikáját. Errefelé arcpirító módon olvad kávézacc és madárcsicsergés az életem lesajnált díszletébe; általában senki sem hajlandó leülni mellém. Nincs alakzatunk vagy bármi más, szervezett egyebünk. Mondhatatlan, tudattattalan bajunk van egymással, s ha a sofőr olykor hátratekint, szomorúan veszi tudomásul: a busz színes és olyan semmilyen. Válságban az álommanók is csak négybe járnak, így lesz a mindennapi élet struktúrája éber, de szomorúan egyedi. Függő vagyok én is, az önmagam rabja, remegve kapaszkodom saját kontextusomba. Van még remény számomra?

Ki-vonat

Akit életem során meg is érinthettem, sohasem akart igazán vigyázni rám. Távolodni és közeledni így különösen szeretek, maradni kevéssé talán. Szerencsére ismeretes olyan mozdony is, amely nem féli a ritmustalan zakatolást, így időről időre társat is találok szokásos utazásomhoz. A sínek mellett ázott, szürke Jézuskák arca fordul felém: a legnemesebb fájdalom hűti szívemet az ilyen napokon. Valamikor még egy pillantásra felfedeztem a repedésekben lakó apró, piros bogarakat, de a szemeim egyre gyengébbek, és a vonat is csak Gután vár néhány percnél tovább. Pedig drága szemüvegem is van, de az alagúton túl csak lopva hordom magamon, ne kelljen az öregeket új bajaimmal megterhelni. E vidékre némi fényt csak a napsütés hoz, s mikor a kétoldali táj az ablak mögött összegőzölög, előbújnak a színes Máriák is - az asszony mégiscsak legyen különb az embertől. De ritka az, Istenem, hogy a kettőt egy talapzaton látni! Nekem ilyen látványban semmi részem nincsen, csak fecsegnek róla mindig, boldog anyák-fiúk a tűzhely fölött, mennyire nyomorult vagyok.

A teljesség fele

Nem való már az ilyennek a boldogok zsibvására, mégis kénytelen vagyok napközben közöttük járni, s megszentelni életem az esti hazatéréssel. A mások öröméről mindig kelletlen szóltam, mert sorsom, természetem szüntelen kétkedik a kerekedő boldogságban. Komikum ám az olyan ember, aki fiúról lenget fényképet, miközben csak lányáért imádkozik a harsány szignálok közötti csendben. Én azonban otthonos békémben, ismerős illatú pokrócok között hallgatom a folyó időt, s mint rendesen, megolvasom saját démonaim. Félmosollyal konstatálom ilyenkor: mind megvagytok hát, drága barátaim. Talán csak köztetek érzem igazán a végtelent – idegen borúra sohasem vágyakozom. De hogyan lehetne bizodalmam bármiben is, ha világ csúfjára saját keserveimben kellene csalatkoznom?

Fércmű

Úgy tartom, árvának lenni sors, hiába szövögette csöndben a világ elmém kusza mintázatait. Az olcsó cérna könnyen foszlik szanaszét, s minél több szál mered az ég felé menedékéből, annál kevesebb tekintetet von magára az erővel lyuggatott szövet. Az én stafírungom is megannyi cifra férc: sejtek torzuló membránján átfűzött fonál – ugyan ki hinné el nekem, hogy valaha kitalálok önmagamból? De belém virágot hímeztetett a Teremtő, feketét s csüggedőt, hogy könnyekkel kelljen megöntöznöm az életért. Így talán drágábbnak ítélnek egyszer, mint holmi kallódó goblent, amit a padláson akartak felejteni az unokák.

Kegyelem

Keservesen hosszú volt a tél, s mivel tart is még talán, korán jött számvetésre vállalkozom. Teszem azért, mert a tavasz ábrándja kerülgeti lelkem untalan, és mielőtt a melengetőbb idők áramlása elér, értenem kellene a megváltás attribútumait. Mert februárunk is oly sötéten áradó bennem, mint a bűn lehetett fajtám sorsán: nem élek, míg valaki tiszta meg nem szabadít. Leírtam hát a fűtési szezon utolsó félkörét a hőfokszabályzóval, és megvártam türelemmel, míg a rossz szigetelés alatt elszökik minden ködös gondolatom. Odakint hamarosan szirmot simogat a teremtés, felfűti a nedves földeket, lecsalogatja a lányokról széltől is óvó ruháikat. Mégis: míg befogadni nem tudom, a kegyelem csak látvány és opció.

Mifelénk a bánat...

Hideg emlék támadt rám az utolsó őszi melegek egyikén. Sápadt voltam, mint a délutáni nap, könnyen elkapja az embert ilyenkor valami torokbaj. Ahogy ráül a tájra a rozsda színe, mindig hűvösebb lesz egy kicsit a falusi temetőben, okos dolog kihasználni ilyenkor e pár órányi langyosságot. Bőröm érzete, e ritka ajándék személyesen az enyém, a közös emlékezésen átok ül mifelénk. Elvesző szeptemberek, novemberek jajszavai alszanak fáradt hangszálaink kazaljában, s szélben, hideg esőben kell felriasztanunk őket újra: az asszonyok sirató énekének karcait agyunk bakelitjén. Magamban jobb érzéssel tudok hát emlékezni, távol régi idők új átkaitól. Pedig szeretem a társaságot bánatomban is, csak vallanunk kellene egymást végre Isten és ember előtt. Magam jöttem megint.

Szomjúság

Bemenekültem a lassan elvesző utcáról, és eltorlaszoltam a néhány falnyi beton minden rését, hogy kizárjam a hideg, szitáló ködöt. Pedig szomjazták a nedvességet megszáradt hajam s ruháim, mégis a fehér fal szarvaira tűztem e rongyokat, ahogy mindig. Mostanában minden térbeli metamorfózis megriaszt, mégis próbálok a hétköznapokon annyi teremtést gyűjteni másfél szobámba, hogy jussék mindenkinek, aki betérne hozzám. Persze gyakran vagyok magányos. Ilyenkor az ablakon át meredek mímelt szigorral a körvonalak játékára, a halovány pilácsok lüktetésére. Eszembe jut gyermekkorom, felnőttkorom, miegymás. Ha saját múltam és a kor jelene engedné, hogy hiányozz, sósabb s melegebb vizekbe merítkeznék. De tudom, lesz még tavasza a sírásnak.