2010. március 12., péntek

A teljesség fele

Nem való már az ilyennek a boldogok zsibvására, mégis kénytelen vagyok napközben közöttük járni, s megszentelni életem az esti hazatéréssel. A mások öröméről mindig kelletlen szóltam, mert sorsom, természetem szüntelen kétkedik a kerekedő boldogságban. Komikum ám az olyan ember, aki fiúról lenget fényképet, miközben csak lányáért imádkozik a harsány szignálok közötti csendben. Én azonban otthonos békémben, ismerős illatú pokrócok között hallgatom a folyó időt, s mint rendesen, megolvasom saját démonaim. Félmosollyal konstatálom ilyenkor: mind megvagytok hát, drága barátaim. Talán csak köztetek érzem igazán a végtelent – idegen borúra sohasem vágyakozom. De hogyan lehetne bizodalmam bármiben is, ha világ csúfjára saját keserveimben kellene csalatkoznom?