2010. május 29., szombat

Metszetek - Állomás



Bögös András metszete


Szellemese

Mifélénkből tifelétek lett barátom, évről évre, csendesen. Talán már szóltam róla, hogy négy órát kell utaznom csak idefelé. Elvették a jó csatlakozásom is, marad hát idő Aszódon okot és célt helyesen kigondolnom. Hagyománytisztelő merengő lévén nézelődni is ráérek, a tájat faggatva válaszokért. Gyermekkoromban számtalan szellemet álmodtam kedvenc erdeimbe, hatalmas és varázsos lényeket. Egy ideje magába szakadtnak, kicsinynek tűnik egykori mindenségem, s mostanában rosszabbul is látok. Csak a sínpár kísér mindig hűségesen, hosszan mered rám vissza a nap égető szemeivel. Sok időbe telt, míg lassan megtanultam olvasni tekintetét. Azóta van, hogy inkább elbeszélni szeretnék, s ha nem is magunknak, szellemet fakasztani az alvó kövekből. Most, hogy végre kitekinthetek magamból, nincs választásom: meg kell tanulnom mesét írni újra.

Könnytár

Válságos időben mi, kik országok rongyából öltözködünk, többször fordulunk meg egy-egy tisztességesebb turkálóban útravalóért. Józan belátásunk, hamár életünkké tettük a haladást, vezessenek lépteink minél magasabbra. Mászni pedig szükséges, vértezve mások levetett göncével, holott tudjuk: keserves a kapaszkodás, és ijesztő a csúcsról lepillantani. Nekünk nem adatott idő az elmélyülésre, mint a régi divatolóknak. Ha végre megszorítaná kezünket a szabadság, már vérrel kellene vezetnünk a betűt vademecumunk ívein, aztán ott van még a maszatolás a néhány cseppnyi, erővel ejtett könnyel... S ha mindez megvolt, kényelmes szirten ülve kacaghatunk az ember komédiáján, hiszen letekintve mégiscsak úgy tűnik, hogy a ruha teszi az embert.

Vaksötét

Az alagútban mindig akad néhány másodperc, amikor a fény már nem szűnhet tovább, de korai még virradnia a túlsó végnek. A zakatolás, a mozgás érzete ilyenkor is velünk tart Gyarmat felé, de hamar eljön a gyönyörű sötétség, körülvenni bennünket a maga nyugalmával. Nem az idő áll meg ekkor, mint nagy okosan megsejthetnénk. A mindenség rándul össze tágulása közben egy hangosabb huppanásra. S a mindenkori fiatalok egymásba bújhatnak végre, kisgyermek anyjához, én pedig a sokat látott rongyfüggöny mögé rejthetem fáradt arcomat. Aki a súlyos neccet vagy utazók táskáját cipeli, mind megérzi a pillanat szentségét: meg kell ülni az ünnepet közös sorsunk tüneménye fölött. Mert ha vakok vagyunk saját hegyünk gyomrában, akkor belénk néz az Isten, s talán hazaenged minket – látni.

2010. május 11., kedd

Ki-vonat

Akit életem során meg is érinthettem, sohasem akart igazán vigyázni rám. Távolodni és közeledni így különösen szeretek, maradni kevéssé talán. Szerencsére ismeretes olyan mozdony is, amely nem féli a ritmustalan zakatolást, így időről időre társat is találok szokásos utazásomhoz. A sínek mellett ázott, szürke Jézuskák arca fordul felém: a legnemesebb fájdalom hűti szívemet az ilyen napokon. Valamikor még egy pillantásra felfedeztem a repedésekben lakó apró, piros bogarakat, de a szemeim egyre gyengébbek, és a vonat is csak Gután vár néhány percnél tovább. Pedig drága szemüvegem is van, de az alagúton túl csak lopva hordom magamon, ne kelljen az öregeket új bajaimmal megterhelni. E vidékre némi fényt csak a napsütés hoz, s mikor a kétoldali táj az ablak mögött összegőzölög, előbújnak a színes Máriák is - az asszony mégiscsak legyen különb az embertől. De ritka az, Istenem, hogy a kettőt egy talapzaton látni! Nekem ilyen látványban semmi részem nincsen, csak fecsegnek róla mindig, boldog anyák-fiúk a tűzhely fölött, mennyire nyomorult vagyok.