2010. május 29., szombat

Vaksötét

Az alagútban mindig akad néhány másodperc, amikor a fény már nem szűnhet tovább, de korai még virradnia a túlsó végnek. A zakatolás, a mozgás érzete ilyenkor is velünk tart Gyarmat felé, de hamar eljön a gyönyörű sötétség, körülvenni bennünket a maga nyugalmával. Nem az idő áll meg ekkor, mint nagy okosan megsejthetnénk. A mindenség rándul össze tágulása közben egy hangosabb huppanásra. S a mindenkori fiatalok egymásba bújhatnak végre, kisgyermek anyjához, én pedig a sokat látott rongyfüggöny mögé rejthetem fáradt arcomat. Aki a súlyos neccet vagy utazók táskáját cipeli, mind megérzi a pillanat szentségét: meg kell ülni az ünnepet közös sorsunk tüneménye fölött. Mert ha vakok vagyunk saját hegyünk gyomrában, akkor belénk néz az Isten, s talán hazaenged minket – látni.