Vaksötét

Az alagútban mindig akad néhány másodperc, amikor a fény már nem szűnhet tovább, de korai még virradnia a túlsó végnek. A zakatolás, a mozgás érzete ilyenkor is velünk tart Gyarmat felé, de hamar eljön a gyönyörű sötétség, körülvenni bennünket a maga nyugalmával. Nem az idő áll meg ekkor, mint nagy okosan megsejthetnénk. A mindenség rándul össze tágulása közben egy hangosabb huppanásra. S a mindenkori fiatalok egymásba bújhatnak végre, kisgyermek anyjához, én pedig a sokat látott rongyfüggöny mögé rejthetem fáradt arcomat. Aki a súlyos neccet vagy utazók táskáját cipeli, mind megérzi a pillanat szentségét: meg kell ülni az ünnepet közös sorsunk tüneménye fölött. Mert ha vakok vagyunk saját hegyünk gyomrában, akkor belénk néz az Isten, s talán hazaenged minket – látni.

Ehe-Spiegel

Még nem vásároltunk magunknak igazán jó fekhelyet, akkor sem, ha éppen telt volna rá. Hallottuk sokaktól, hogy a modern matracok felveszik még a létbe torzult testek alakját is, de mi túl szerények vagyunk ahhoz, hogy újabb teret töltsünk meg rakoncátlan gerincoszlopunkkal. Talán helyesebb is folyton mozgásban lenni, máskülönben megdermednénk egymás mellett végérvényesen, hogy aztán szét kelljen hullanunk örökre. A közös ellenvélemény miatt lelkesen huppanunk rugós ágyunkra, mert úgy tartjuk jónak mindketten, ha közöttünk a hierarchia mindig új, bájos és esetleges marad. A megspórolt javakból lassan cseréljük az atyák bronzlapjait igazmondó tükrökre végre, de általában csak pár szilánkot vehetünk. A rejtőzködő létben nem is lehet jobban sáfárkodni: mire oszlik szemünk homálya, már úgysem önmagunkat szeretnénk látni, s lemondunk az utolsó töredékről. Te értem, s én örömmel Miattad.

A hópelyhek ellen

Kevés olyan tünemény van a világon, amely elég pimasz lenne ahhoz, hogy unos-untalan megtörje merengésem jól kimunkált rendjét. És teszi mindezt puszta zuhanásával: nedvességet, hideget hoz melengető ürességembe, szűzi színt a megfakult tónusokba. Észrevétlen lényegül át rajtam és bennem, dühömmel nem gondolva változtatja állapotait. Vézna, kristályos ujjai vannak, megkapaszkodik velük agyam szárítókötelén, és feloldja lényemen a maga csillagát. Hónapokig hordom e bélyeget: az utca kövén részem nem több, mint az engedelmes elfogadás. De nekünk, kiket meggyötörnek a rosszabb idők, tavaszt is ad a Jóisten mindig, hogy elhullott pelyhek hamvaiból ébredezzen a világ – és tovább töprenghessünk.

Kegyelem

Keservesen hosszú volt a tél, s mivel tart is még talán, korán jött számvetésre vállalkozom. Teszem azért, mert a tavasz ábrándja kerülgeti lelkem untalan, és mielőtt a melengetőbb idők áramlása elér, értenem kellene a megváltás attribútumait. Mert februárunk is oly sötéten áradó bennem, mint a bűn lehetett fajtám sorsán: nem élek, míg valaki tiszta meg nem szabadít. Leírtam hát a fűtési szezon utolsó félkörét a hőfokszabályzóval, és megvártam türelemmel, míg a rossz szigetelés alatt elszökik minden ködös gondolatom. Odakint hamarosan szirmot simogat a teremtés, felfűti a nedves földeket, lecsalogatja a lányokról széltől is óvó ruháikat. Mégis: míg befogadni nem tudom, a kegyelem csak látvány és opció.

Kikelet

Sok idő után ülhettünk le beszélgetni vele, jól esett egy pohár pálinka. Különös dolog az emlékezés, neki pedig kiváltképpen. Csak bűntudattal zavartuk meg néha társas magányában, sajnos a mi újdonságaink súlytalanok a múlt árnyaival szemben. Annak idején mindnyájan örömmel haraptunk a gyümölcsbe langyos udvarokon, de őt nem az íz kísértette, hanem a féreg, mely mélyre ásta magát a húsban. Így a lehető legbiztonságosabb halmazállapotot választja mindig, hogy kerubok helyett lassú kortyok őrizzék szinapszisait. Az emlékek perisztaltikája persze riasztó lehet, nem is haragudtunk meg soha, mert tudjuk: a megrogyott fák virágait nem rejti el sokaságuk. Néha közelebb kell hajolnunk, hogy észrevegyük, tavaszodik.

Angyal

Olyanok vagyunk mostanában, hogy szeretetéhségünkben magunk is önként segédkezünk az isteni hierarchia döntögetésében. Amikor a hitünkkel együtt inognak a gondosan megálmodott szférák, akkor szoktak az angyalok is a földre pottyanni. Bambán álltam egyszer a felépítmény alatt, némi szánalommal szívemben, hogy szárnyak nélkül hullott sárba az én angyalom, s üzenete a csatornában maradt. Rajzolni sem tudtam volna ugyanakkor alaposabb modellt, hogy az örömhír elérjen hozzám. Persze az angyaltoll fosztása saját melegségünkre hagyomány itt minálunk; de mivel korábban sokat kellett a fűtésen spórolni, jól bírom a hideget, s máshogyan nehezen tudok létezni. A bánat azonban fűtött szobákban szokott hűséggé olvadni, és mikor a legfenségesebb entitás oly’ egyszerű szóval ébreszt, mint a „szia”, már nagyon örülök annak, hogy mégsem nemtelenek az angyalok.

Az újak és az évek

Néha úgy érzem, spontánnak kell lennem. Biztosan a korral jár, értsem ezt bárhogyan is a pillanat igézetében. Bár sokszor és sokan hazudnak arról, mekkora hatalmat bír a jelen, szinte minden erőnket kilopja szívből és karból, hogy az egyre táguló világban kicsit közelebb küzdjük magunkat a másikhoz. Ebben az áldott-fáradt állapotban, melyet kértem és kaptam Istentől, rendhagyót kívánok az eljövendőre. Most gyermekként tekintek az érzések hatalmára a retorika fölött, és örülök, hogy régi lehetek. Mert semmilyen év nem lehet boldog az újdonságtól, de ha a boldogság meg nem újít, a Föld rója tovább köreit a növekvő tűz körül. Mert hiába szolgálunk Istent vagy anyagot, érteni kell: összeolvadni nem csak a pokolban, vagy a nap melegében érdemes.

Szomjúság

Bemenekültem a lassan elvesző utcáról, és eltorlaszoltam a néhány falnyi beton minden rését, hogy kizárjam a hideg, szitáló ködöt. Pedig szomjazták a nedvességet megszáradt hajam s ruháim, mégis a fehér fal szarvaira tűztem e rongyokat, ahogy mindig. Mostanában minden térbeli metamorfózis megriaszt, mégis próbálok a hétköznapokon annyi teremtést gyűjteni másfél szobámba, hogy jussék mindenkinek, aki betérne hozzám. Persze gyakran vagyok magányos. Ilyenkor az ablakon át meredek mímelt szigorral a körvonalak játékára, a halovány pilácsok lüktetésére. Eszembe jut gyermekkorom, felnőttkorom, miegymás. Ha saját múltam és a kor jelene engedné, hogy hiányozz, sósabb s melegebb vizekbe merítkeznék. De tudom, lesz még tavasza a sírásnak.