2009. november 30., hétfő

Szomjúság

Bemenekültem a lassan elvesző utcáról, és eltorlaszoltam a néhány falnyi beton minden rését, hogy kizárjam a hideg, szitáló ködöt. Pedig szomjazták a nedvességet megszáradt hajam s ruháim, mégis a fehér fal szarvaira tűztem e rongyokat, ahogy mindig. Mostanában minden térbeli metamorfózis megriaszt, mégis próbálok a hétköznapokon annyi teremtést gyűjteni másfél szobámba, hogy jussék mindenkinek, aki betérne hozzám. Persze gyakran vagyok magányos. Ilyenkor az ablakon át meredek mímelt szigorral a körvonalak játékára, a halovány pilácsok lüktetésére. Eszembe jut gyermekkorom, felnőttkorom, miegymás. Ha saját múltam és a kor jelene engedné, hogy hiányozz, sósabb s melegebb vizekbe merítkeznék. De tudom, lesz még tavasza a sírásnak.