Mindig éreztük, hogy a palóc kontinuitás létező fogalom lehet, már ha valaha is nekiveselkedtünk annak, hogy szabaduljunk terheinktől. Az esetlenül egymásba omló dombok között állva a palóc ember a maga számára is gúnyos, népi tréfának tűnhetett mindig. Nem kaphatott magas hegyet csodálatára vagy végtelen pusztát, amelyen csak önmagát találná – véletlen-e hát, ha folyton a sorsról faggatja az Eget? Úgy mondták az öregek: „nekünk fiam a Jóisten mindenből ádott, de csak keveset, hogy folyton dolgunk legyen vele.” Talán ezért van, hogy soha semmi fontosat nem tudunk befejezni. Ha mégis, nem átallunk olyasmibe kezdeni, ami szilárd alapját jelenti majd áhított panaszainknak. Mert szívesen fakasztunk zokszó-forrást egy cseppnyi sérelemből, és ha a mozgalmas, képlékeny palóc valóságban nagy ritkán összefúj a szellő, egymás idegszálait pengetjük untalan. Mégis: valakinek szólnia kell, hogy nem dologból van sok, akaratból van kevés. Ezért másnap, mint rendesen, széjjelhordjuk új életünk híreit a vidéken. Hosszú évek óta visz a bánat, mint levelet a szél, de mit lehet tenni, ha kedves dombjainkat csak keresztjeinkkel öltöztethetjük ünneplőbe?
