Könnytár

Válságos időben mi, kik országok rongyából öltözködünk, többször fordulunk meg egy-egy tisztességesebb turkálóban útravalóért. Józan belátásunk, hamár életünkké tettük a haladást, vezessenek lépteink minél magasabbra. Mászni pedig szükséges, vértezve mások levetett göncével, holott tudjuk: keserves a kapaszkodás, és ijesztő a csúcsról lepillantani. Nekünk nem adatott idő az elmélyülésre, mint a régi divatolóknak. Ha végre megszorítaná kezünket a szabadság, már vérrel kellene vezetnünk a betűt vademecumunk ívein, aztán ott van még a maszatolás a néhány cseppnyi, erővel ejtett könnyel... S ha mindez megvolt, kényelmes szirten ülve kacaghatunk az ember komédiáján, hiszen letekintve mégiscsak úgy tűnik, hogy a ruha teszi az embert.

Egyenlőség

A régi esők emlékével eltelve különösen fájó a maiak satnyasága. Gyermekkoromban nagy kedvvel ugrottam dús tócsákba, hiába, a vidéki fiúk gyakran kapnak új nadrágot az ünnepekre. Sematikus térképet is őriztem, valahol az agyam mélyebb rétegeiben, jelölve a városnyi járdahibát: itt laknak a legnagyobb pocsolyák zápor idején. Mára feltöltöttem majd' minden repedést, de idegen anyaggal hogyan pótolhatnám én, amit az építők kőről kőre loptak el? Nincs már mit törődni saját, csúf mozaikommal, szívesebben fordulok az Újak felé. Ha tehetném, barackot adnék az ifjú nedvesség fejére is, de az mindig előbb telepszik rám, lázadó komorsággal. Korán érnek ám a mai, lefelé tartó jelenségek! Magam szívesen eltekintenék a változások követésétől, ha nem lenne muszáj állandóan adminisztrálni. Kár volt azért gyorsabban élni, hogy több szenvedés férhessen bele. Habár… Legalább jut mindenkinek.

Minden bokorban

Ritkán adatik meg nekünk, hogy betonról a fűre lépve a fákat szemléljük, netán csodáljuk is azért, mert kevésbé hajladoznak, mint azt a szél süvítése indokolná. A magatartást, hogy fölfelé bámulva taposunk az odalent hagyottakra, hordozzuk magunkban. Azt hiszem, éppen ezért sikerült végérvényesen középen ragadnunk, megvetett és vágyott között. De ha körülnézünk, megértve lassan saját kivívott szintünk, csak a bokrok néznek vissza ránk. A világ e szeletén ők váltak tükreivé minden tettünknek és szándékunknak: akaratunk szerint ékesítik teremtményeink, vagy elfedik, amiről meg akartunk feledkezni. Aki látott már töltésről felröppenő madarat eltűnni a cserjék szőtte titkos dimenziókban, elfogadja: tövisek, ágak és emberek laza szövetségét fenntartani szükséges, ha másért nem is, önmagunk megismerése miatt. És talán ezért van mégis rendjén, hogy alattunk a járművek megálljanak minden bokorban.