2009. november 5., csütörtök

Az utazás rítusa I.

Vagyunk úgy mi néhányan, mint régi képek kispénzű turistáknak szánt motelszobákban. Díszként, esetleges esztétikumként függünk szegeinken. Az élet alattunk, az idő felettünk jár, de mi csak porosodunk, sárgulunk, füstben ázunk egyre. Sorsszerű dermedtségünkben üzenjük azt, amit az elődök: nyitva van, szabad. Utazók jönnek. Bűntelen vagy bűnös pajkosságban tengetik óráikat, lerúgják megizzadt lábukról a cipőt, testük szappanos illatú paplanba rejtik. Az álom határán csak az néz fel ránk, aki célját vesztette kóborlása utolsó stációja előtt. De kihúzzák majd a szöget a mi testünkből is, s ahol a luk sötétje tátong, odaszegődik majd újra tiszta kép és törékeny utazó.