A modern emberek nagymamái, bizony, makacsul régimódiak. A kapuban várnak, botra támaszkodnak, szitáló esővel dacolnak fekete kendőikben. És vezetnek roppant bútorok között, át zsíros és fokhagymás gőzökön, mintha a templom dombjára küzdenék magukat. Ünnepire cserélik a terítőt, asztaluknál kínálják újra és újra a maguk életét: Istent, családot, hazát, ételt. Amikor elfogadni nem csak az utolsót tudjuk, értjük már mindnyájan: az örökség nem kínálat, hanem kereslet. Az elfogadás maga.
