Nyáron gyakran sétálok fel vastag törzsű akácfák alatt a mi temetőnkbe, nemhiába, melegben gyorsabban hervadnak a virágok. Valahogy úgy alakult, hogy csak olyan növényt cipelhetek, amelyről magam sem tudom megmondani teljes bizonyossággal, miféle szerzet, dehát ezt adták a kezembe otthon. A kis útra ilyenkor szoktak Kövesdről kavicsokat hozni pótlásnak, s ekkor művelik az asszonyok legszebb ívvel a sarlózást: zsenge fűszálak igyekeznek a sírok mellé hullani. Mindig szívesen csatlakozom, öregek megannyi panaszával sejtjeimben, mert tudom, az ő arcukkal siratok. Színtelen idő mélyéről adogattak egymásnak tenyerükben – már nem tudom őket elereszteni. Föld felett, de ég alatt tartanak kezeikkel, s én új virágot szedek nekik hálásabb napjaimon.
