Száradó rögön ért elmémig először a harangszó, s hogy előtte szívemig hányszor, már nem tudom felidézni. Monoton hanggal csalogatott elő szalonnát, vizet az öregek fakó táskáiból. Üzenete ekkor még nem szólhatott ízekről, csak dermedt kapanyelek, megpihenő tagok délibábjáról. Hosszú az út a tikkasztó időn át, de legalább ennyire csalogató a nyári konyhák hűvöse. Nagymamával gyakran figyeltük magunk is a lisztes deszka fölött, hogy a rádió harangja hogyan fut versenyt a faluéval. Néha nevettünk is az erőpróba vesztesén és a komoly miértekre talált egyszerű válaszokon. Ma egyre több küzdelmet kér a test a betevő mosolyért, de a megfáradt anyagok jogos jussa a mi adónk. Fizessünk hát örömmel életünk halkuló, percnyi időre felhangzó kohéziójáért.
