Metszetek - Állomás

Bögös András metszete

Szellemese

Mifélénkből tifelétek lett barátom, évről évre, csendesen. Talán már szóltam róla, hogy négy órát kell utaznom csak idefelé. Elvették a jó csatlakozásom is, marad hát idő Aszódon okot és célt helyesen kigondolnom. Hagyománytisztelő merengő lévén nézelődni is ráérek, a tájat faggatva válaszokért. Gyermekkoromban számtalan szellemet álmodtam kedvenc erdeimbe, hatalmas és varázsos lényeket. Egy ideje magába szakadtnak, kicsinynek tűnik egykori mindenségem, s mostanában rosszabbul is látok. Csak a sínpár kísér mindig hűségesen, hosszan mered rám vissza a nap égető szemeivel. Sok időbe telt, míg lassan megtanultam olvasni tekintetét. Azóta van, hogy inkább elbeszélni szeretnék, s ha nem is magunknak, szellemet fakasztani az alvó kövekből. Most, hogy végre kitekinthetek magamból, nincs választásom: meg kell tanulnom mesét írni újra.

Könnytár

Válságos időben mi, kik országok rongyából öltözködünk, többször fordulunk meg egy-egy tisztességesebb turkálóban útravalóért. Józan belátásunk, hamár életünkké tettük a haladást, vezessenek lépteink minél magasabbra. Mászni pedig szükséges, vértezve mások levetett göncével, holott tudjuk: keserves a kapaszkodás, és ijesztő a csúcsról lepillantani. Nekünk nem adatott idő az elmélyülésre, mint a régi divatolóknak. Ha végre megszorítaná kezünket a szabadság, már vérrel kellene vezetnünk a betűt vademecumunk ívein, aztán ott van még a maszatolás a néhány cseppnyi, erővel ejtett könnyel... S ha mindez megvolt, kényelmes szirten ülve kacaghatunk az ember komédiáján, hiszen letekintve mégiscsak úgy tűnik, hogy a ruha teszi az embert.

Vaksötét

Az alagútban mindig akad néhány másodperc, amikor a fény már nem szűnhet tovább, de korai még virradnia a túlsó végnek. A zakatolás, a mozgás érzete ilyenkor is velünk tart Gyarmat felé, de hamar eljön a gyönyörű sötétség, körülvenni bennünket a maga nyugalmával. Nem az idő áll meg ekkor, mint nagy okosan megsejthetnénk. A mindenség rándul össze tágulása közben egy hangosabb huppanásra. S a mindenkori fiatalok egymásba bújhatnak végre, kisgyermek anyjához, én pedig a sokat látott rongyfüggöny mögé rejthetem fáradt arcomat. Aki a súlyos neccet vagy utazók táskáját cipeli, mind megérzi a pillanat szentségét: meg kell ülni az ünnepet közös sorsunk tüneménye fölött. Mert ha vakok vagyunk saját hegyünk gyomrában, akkor belénk néz az Isten, s talán hazaenged minket – látni.

Ki-vonat

Akit életem során meg is érinthettem, sohasem akart igazán vigyázni rám. Távolodni és közeledni így különösen szeretek, maradni kevéssé talán. Szerencsére ismeretes olyan mozdony is, amely nem féli a ritmustalan zakatolást, így időről időre társat is találok szokásos utazásomhoz. A sínek mellett ázott, szürke Jézuskák arca fordul felém: a legnemesebb fájdalom hűti szívemet az ilyen napokon. Valamikor még egy pillantásra felfedeztem a repedésekben lakó apró, piros bogarakat, de a szemeim egyre gyengébbek, és a vonat is csak Gután vár néhány percnél tovább. Pedig drága szemüvegem is van, de az alagúton túl csak lopva hordom magamon, ne kelljen az öregeket új bajaimmal megterhelni. E vidékre némi fényt csak a napsütés hoz, s mikor a kétoldali táj az ablak mögött összegőzölög, előbújnak a színes Máriák is - az asszony mégiscsak legyen különb az embertől. De ritka az, Istenem, hogy a kettőt egy talapzaton látni! Nekem ilyen látványban semmi részem nincsen, csak fecsegnek róla mindig, boldog anyák-fiúk a tűzhely fölött, mennyire nyomorult vagyok.

Egyenlőség

A régi esők emlékével eltelve különösen fájó a maiak satnyasága. Gyermekkoromban nagy kedvvel ugrottam dús tócsákba, hiába, a vidéki fiúk gyakran kapnak új nadrágot az ünnepekre. Sematikus térképet is őriztem, valahol az agyam mélyebb rétegeiben, jelölve a városnyi járdahibát: itt laknak a legnagyobb pocsolyák zápor idején. Mára feltöltöttem majd' minden repedést, de idegen anyaggal hogyan pótolhatnám én, amit az építők kőről kőre loptak el? Nincs már mit törődni saját, csúf mozaikommal, szívesebben fordulok az Újak felé. Ha tehetném, barackot adnék az ifjú nedvesség fejére is, de az mindig előbb telepszik rám, lázadó komorsággal. Korán érnek ám a mai, lefelé tartó jelenségek! Magam szívesen eltekintenék a változások követésétől, ha nem lenne muszáj állandóan adminisztrálni. Kár volt azért gyorsabban élni, hogy több szenvedés férhessen bele. Habár… Legalább jut mindenkinek.

Ehe-Spiegel

Még nem vásároltunk magunknak igazán jó fekhelyet, akkor sem, ha éppen telt volna rá. Hallottuk sokaktól, hogy a modern matracok felveszik még a létbe torzult testek alakját is, de mi túl szerények vagyunk ahhoz, hogy újabb teret töltsünk meg rakoncátlan gerincoszlopunkkal. Talán helyesebb is folyton mozgásban lenni, máskülönben megdermednénk egymás mellett végérvényesen, hogy aztán szét kelljen hullanunk örökre. A közös ellenvélemény miatt lelkesen huppanunk rugós ágyunkra, mert úgy tartjuk jónak mindketten, ha közöttünk a hierarchia mindig új, bájos és esetleges marad. A megspórolt javakból lassan cseréljük az atyák bronzlapjait igazmondó tükrökre végre, de általában csak pár szilánkot vehetünk. A rejtőzködő létben nem is lehet jobban sáfárkodni: mire oszlik szemünk homálya, már úgysem önmagunkat szeretnénk látni, s lemondunk az utolsó töredékről. Te értem, s én örömmel Miattad.