2010. július 1., csütörtök

Első

Hétről hétre nagyobbak, színesebbek a sírok, súlyukkal egyre mélyebbre nyomják az emlékeim. Nem fehérek, nem sárgul rajtuk moha; újabban nem talál rám hangulatukban a végtelen. Azt gondoltam pedig, még ezelőtt néhány évvel is, hogy sohasem a faragott gránitban kell keresnem az elhunytak örökségét. Régebben szemügyre vettem azokat, akik e kövekhez virággal érkeztek, és mindig visszakacsintott rám való megnyugtató folytonosság. Hogy gének, szavak és emberség folyamának giccsel kelljen gátat vetni - talán felelnek érte mind az unokák. Úgyis, mint akik a lepény receptje helyett árát tudakolják, de különösképpen, mint akik nem vették észre, hogy a pillanat megölte a múltat és a jövőt. Ezért halálomról úgy vélekedek, faragjanak nekem kisebb követ, síkjában csak a nevemmel (zárójelben kronologikus kiegészítő adat); legyek az 1-es számmal jelölt. De jusson elég hely nektek is, akik az én időmben szerettemtől szeretni fogomig tartotok, hogy feliratkozhassatok mellém, ha jól munkálkodtam a lelketeken. Hadd lássa meg mindenki, aki csak arra téved, hogy valóban gyönyörűek a listák!

2010. június 30., szerda

Kontextusfüggő

Azt álmodtam egyik reggel az ötös buszon, hogy saját kezeimmel nyitottam szét a koponyámat, mert valamit okvetlenül meg kellett keresnem odabenn. Mivel minden reggel sietve kutatok valami apróságot indulás előtt, természetesnek hat az ilyesmi, meg amúgy is megvetem bárminek a szimbolikáját. Errefelé arcpirító módon olvad kávézacc és madárcsicsergés az életem lesajnált díszletébe; általában senki sem hajlandó leülni mellém. Nincs alakzatunk vagy bármi más, szervezett egyebünk. Mondhatatlan, tudattattalan bajunk van egymással, s ha a sofőr olykor hátratekint, szomorúan veszi tudomásul: a busz színes és olyan semmilyen. Válságban az álommanók is csak négybe járnak, így lesz a mindennapi élet struktúrája éber, de szomorúan egyedi. Függő vagyok én is, az önmagam rabja, remegve kapaszkodom saját kontextusomba. Van még remény számomra?

2010. május 29., szombat

Metszetek - Állomás



Bögös András metszete


Szellemese

Mifélénkből tifelétek lett barátom, évről évre, csendesen. Talán már szóltam róla, hogy négy órát kell utaznom csak idefelé. Elvették a jó csatlakozásom is, marad hát idő Aszódon okot és célt helyesen kigondolnom. Hagyománytisztelő merengő lévén nézelődni is ráérek, a tájat faggatva válaszokért. Gyermekkoromban számtalan szellemet álmodtam kedvenc erdeimbe, hatalmas és varázsos lényeket. Egy ideje magába szakadtnak, kicsinynek tűnik egykori mindenségem, s mostanában rosszabbul is látok. Csak a sínpár kísér mindig hűségesen, hosszan mered rám vissza a nap égető szemeivel. Sok időbe telt, míg lassan megtanultam olvasni tekintetét. Azóta van, hogy inkább elbeszélni szeretnék, s ha nem is magunknak, szellemet fakasztani az alvó kövekből. Most, hogy végre kitekinthetek magamból, nincs választásom: meg kell tanulnom mesét írni újra.

Könnytár

Válságos időben mi, kik országok rongyából öltözködünk, többször fordulunk meg egy-egy tisztességesebb turkálóban útravalóért. Józan belátásunk, hamár életünkké tettük a haladást, vezessenek lépteink minél magasabbra. Mászni pedig szükséges, vértezve mások levetett göncével, holott tudjuk: keserves a kapaszkodás, és ijesztő a csúcsról lepillantani. Nekünk nem adatott idő az elmélyülésre, mint a régi divatolóknak. Ha végre megszorítaná kezünket a szabadság, már vérrel kellene vezetnünk a betűt vademecumunk ívein, aztán ott van még a maszatolás a néhány cseppnyi, erővel ejtett könnyel... S ha mindez megvolt, kényelmes szirten ülve kacaghatunk az ember komédiáján, hiszen letekintve mégiscsak úgy tűnik, hogy a ruha teszi az embert.

Vaksötét

Az alagútban mindig akad néhány másodperc, amikor a fény már nem szűnhet tovább, de korai még virradnia a túlsó végnek. A zakatolás, a mozgás érzete ilyenkor is velünk tart Gyarmat felé, de hamar eljön a gyönyörű sötétség, körülvenni bennünket a maga nyugalmával. Nem az idő áll meg ekkor, mint nagy okosan megsejthetnénk. A mindenség rándul össze tágulása közben egy hangosabb huppanásra. S a mindenkori fiatalok egymásba bújhatnak végre, kisgyermek anyjához, én pedig a sokat látott rongyfüggöny mögé rejthetem fáradt arcomat. Aki a súlyos neccet vagy utazók táskáját cipeli, mind megérzi a pillanat szentségét: meg kell ülni az ünnepet közös sorsunk tüneménye fölött. Mert ha vakok vagyunk saját hegyünk gyomrában, akkor belénk néz az Isten, s talán hazaenged minket – látni.

2010. május 11., kedd

Ki-vonat

Akit életem során meg is érinthettem, sohasem akart igazán vigyázni rám. Távolodni és közeledni így különösen szeretek, maradni kevéssé talán. Szerencsére ismeretes olyan mozdony is, amely nem féli a ritmustalan zakatolást, így időről időre társat is találok szokásos utazásomhoz. A sínek mellett ázott, szürke Jézuskák arca fordul felém: a legnemesebb fájdalom hűti szívemet az ilyen napokon. Valamikor még egy pillantásra felfedeztem a repedésekben lakó apró, piros bogarakat, de a szemeim egyre gyengébbek, és a vonat is csak Gután vár néhány percnél tovább. Pedig drága szemüvegem is van, de az alagúton túl csak lopva hordom magamon, ne kelljen az öregeket új bajaimmal megterhelni. E vidékre némi fényt csak a napsütés hoz, s mikor a kétoldali táj az ablak mögött összegőzölög, előbújnak a színes Máriák is - az asszony mégiscsak legyen különb az embertől. De ritka az, Istenem, hogy a kettőt egy talapzaton látni! Nekem ilyen látványban semmi részem nincsen, csak fecsegnek róla mindig, boldog anyák-fiúk a tűzhely fölött, mennyire nyomorult vagyok.